Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Karády Viktor: Zsidóság és fasiszta alkat (Egy Bibó megjegyzés margójára)

hatalmat még ritkábban, főképp egyes városok (pl. Budapest) igazgatásában szerezhettek.

Mint ismeretes, a hatalomgyakorlás Magyarországon önmagát jól túlélő »feudális hagyományai« folytán, a megyei urak, jegyzők vagy a földbirtok gazdatisztjei szabadon »letegezhették«, de fel is pofozhatták cselédjeiket, a földmunkást vagy a szegényparasztot, szexuálisan visszaélhettek lányaikkal, esetleg a csendőrrel verethették meg a nem elvárt viselkedésű alárendelteket. A vagyona, műveltsége, iskolázottsága, jövedelme révén az »úri« osztályhoz számító zsidó nemigen kerülhetett ilyen »hatalmon belüli« állapotba. Kapcsolata az alsóbb rétegekkel - munkások, cselédség, alkalmazottak - kizárólag szerződéses maradt, s ebbe a keretbe az önkényes erőszakgyakorlás már csak a külső antiszemita nyomás által meghatározott, állandósult kényszerhelyzete miatt sem fért bele. Amit e téren a megyei »kisúr« is megengedhetett magának, azt a bároly gazdag és tekintélyes helybéli zsidó polgár sohasem kockáztathatta meg. Az asszimiláció tehát a »lefelé« gyakorolt erőszakhoz kötődő helyzeti viszony szempontjából alig módosította az erőszakmentes hagyományos habitust.

Igaz, az emancipált zsidóság fiatal férfiait már teljesjogú polgárként sorozták be a hadseregbe. Az 1882-es véderő-törvény után az érettségizettek a korábban nemesi privilégiumnak számító kardviselésre is fel voltak jogosítva, tisztjelöltekként rövi- debb »önkéntesi« szolgálatot teljesítettek és »párbajképességüket« az antiszemita úri tábor is elismerte. Ennek megfelelően a zsidó középosztály tagjai is megtanultak lőni és vívni, és a párbajozásban a századfordulón már (vagy még) derekasan ki is vették részüket, leggyakrabban az antiszemitizmus elleni önvédelemből. Az I. világháború folyamán úgy harcoltak, mint a többiek. Mindez nem jelentette azonban azt, hogy a többiekével azonos jellegű katonai erőszak-hagyományt alakítottak volna ki.

Egyrészt a hadsereg állandó tisztikarában békeidőben feltűnő módon a hadtáp alakulatokban, az egészségügyi szolgálatban (orvos-őrnagyok) és a technikai képzettséget is feltételező tüzérségnél maradtak túlképviselve, tehát azokon a szolgálati területeken, ahol személy elleni erőszakgyakorlás nem történik, sőt (a két elsőnél) kifejezetten a szükségletek ellátása vagy egyenesen a sebesültek gyógyítása (tehát emberbaráti tevékenység) folyik. Másrészt a zsidók által ténylegesen tanúsított katonai erények az asszimilációs kompenzáció magatartásai közé tartoztak és nem lehetett ezeket valamiféle átvett »katonai hagyomány« begyökereződéséből származtatni. A szükség esetén (mint a világháborúban) fegyelmezett katonáskodás, harmadrészt, a hagyományos zsidó törvénytisztelet szekularizált kategóriájába is beleillett. Az állam törvényeinek betartása - amely az emancipáció, a politikai jogok és a gazdasági érvényesülés szabad lehetőségének forrása is volt - akárcsak (mint láttuk) a vallási törvényé, korán integrálódott már a kulturális asszimiláció előtti zsidóságban is. Önvédelmi funkciót is betöltött ugyanez az antijudaizmus ellen s a hatóságok jóakaratának megnyerése is ezt kívánta. Az emancipációt és a (Közép- és Kelet-Európábán egyedülálló kollektív státusz-emelkedéssel járó) recepciót átélt nemzedékek számára azonban a törvénytisztelet az egyenjogú, öntudatos polgár öndistinkcióját, önbecslését, pozitív önképét is megerősítette. Ez fejeződött ki többek között - s nem valami újsütetű »militarizmus« szelleme - a katonáskodás büszkeségében: »Mi is vagyunk (mivel immár szabadon lehetünk) olyan jó katonák (hazafiak), mint a többiek!«

Mint ismeretes, a Horthy-rendszer ezt a szabadságot is fokozatosan megvonta a csonkaország asszimilált zsidóságától. Akárcsak az egész közhivatalt, a hadsereget igen korán árjásították, s még a régtől »kitért«, de zsidó felmenőkkel vagy házastárssal rendelkező tiszteket is elbocsájtották. A zsidótörvények véget vetettek a zsi47