Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Karády Viktor: Zsidóság és fasiszta alkat (Egy Bibó megjegyzés margójára)

dók normális hadviselési lehetőségeinek, sőt a serdülőkorban lévőket egyben kizárták a háború előestéjén szerveződő levente-mozgalomban nyújtott para-militáris képzésből. A már a háborút megelőzőleg bevezetett munkaszolgálat intézménye aztán tízezrével juttatta megszégyenítő körülmények között a kényszermunkássá degradált zsidó férfiakat a harctérre, ahol „fegyvertelen álltak az aknamezőkön”, megfosztva a legelemibb katonai erőszakgyakorlás, a fegyveres önvédelem képességétől.

Az erőszakkultusz azért sem gyökereződhetett meg az asszimilált zsidóságban, mivel az asszimiláció nagyrészt a polgári mobilitás velejárója volt s a jórészt maga az asszimilált zsidó polgárság által kialakított polgári erkölcsmodell több szempontból ellentmondott az erőszakgyakorlás bevett dzsentri vagy »népi« mintájának. Ugyanakkor az asszimilált csoportok társadalmi integrációja a nem zsidó partner rétegekben sohasem vált olyan erőssé, hogy ezek morális beállítottságával, s ezen belül az erőszakkal való viszonyával az érintett zsidók, teljesen azonosulhattak volna.

Konkrétan az asszimilált zsidó polgári réteg ugyan rendelkezett nem zsidó szakmai, társadalmi és politikai szövetségesekkel (pl. az ügyvédi karban, az erős zsidó polgárságot tartalmazó városok adminisztrációjában, a liberális politikai pártokban és közvéleményben, a szabadkőművességben, az irodalmi és művészeti avantgárdban stb.), de integrációja éppen a tulajdonképpeni »úri« osztályokban csak részleges, kompenzációs feltételekkel oktrojált és »visszavonható« maradt (annyira, hogy a világháborúk közti antiszemita klímában ezt jórészt »vissza is vonták«). Egyívású, hasonló állású vagy vagyoni vagy szakmai helyzetű zsidók és nem zsidók gyakran még a legliberálisabb városokban is külön társaskörökbe, szalonokba, kávéházakba, esetleg (Budapesten) fürdőkbe jártak. Ennek következtében érthető, hogy a le- gasszimiláltabb zsidó középréteg sem vette át (vagy csak kevéssé) a dzsentri modort, a ritualizált alkoholizálás, a mulatozás és az indulatkiéléshez kötött erőszakgyakorlási alkalmak szokásrendjét. Ha például politikai lojalizmusa a nemzetállam eszménye iránt eljutott a soviniszta konformizmushoz, a »magyarkodáshoz«, és sokszor magára vette a »magyar érdekek« tényleges képviseletét a nemzetiségi többségű régiókban (mint Szlovákia vagy Erdély), ez az asszimiláns ügybuzgalom megmaradt a fennálló jogállam, vagy (a világháborúk között) a magyar nemzeteszme melletti politikai kiállás törvényes kereteiben. (Talán nem rossz helyütt jegyezzük itt meg, hogy az »ezeréves határokért« is utoljára a zsidó komisszárok által vezetett Vörös hadsereg folytatott fegyveres harcot 1919-ben...)

Az asszimiláns polgár értékrendjébe különben is jól illeszkedett bele a nyilvános erőszak és hatalmi önkény elutasítása. A polgári érvényesülés elve továbbra is - s talán a világháborúk között az antiszemita nyomás miatt jobban, mint valaha - a fegyelem, a teljesítmény, a viszonylagos alulfogyasztással is járó mérséklet, a kom- penzatív munka és erőfeszítés volt. Ez olyanfajta önkontrollt, tudatos élettervezést, az elsődleges impulziók (freudi értelmű) szublimálását és messzemenő életmódbeli racionalitást kívánt meg, hogy evvel a dzsentri módi közvetlen ösztönkiélő kísértései nem férhettek meg. Annál is inkább így kellett ennek lennie, mivel a »neo-ba- rokk« társadalom úri elitjének erőszakos akciói egyre inkább antiszemita jellegűvé fajultak a tiszti különítmények 1919-21 közötti gyilkos garázdálkodásai, zsidó gyülekezetek elleni merényletek, egyetemi »zsidóverések«, zsidó polgárok nyilvános in- zultálása stb. formájában.

A polgári életracionalitást kísérő jövőtervezést a magyar zsidóságban már a századforduló előtti évtizedek óta sok téren tetten lehet érni és kemény mutatókkal is kifejezni, nevezetesen a demográfiai magatartás növekvő fegyelmében és az iskolai »túlteljesítésben«. Az ösztönélet így megragadható kontrollja a csonkaország zsidó48