Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Karády Viktor: Zsidóság és fasiszta alkat (Egy Bibó megjegyzés margójára)
Az erőszakos indulatkiélésre leginkább hajlamos fiatal zsidó férfiaknak erre már csak kényszeresen szigorú életbeosztásuk miatt sem volt lehetőségük: a számukra előírt tanintézetek (sokszor a nyilvános elemi vagy középiskola mellett végzett che- der vagy Talmud Tora, de a serdülőknél még inkább a jesiva) olyan súlyos munkaterhét róttak rájuk, hogy szabadidejük a »legveszélyeztetettebb« életkorban alig maradt. Ráadásul mind a »tanulás« (lemen) kötelezettsége, mind a vallási indíttatású életfegyelem a zsidóságban elsősorban a férfiak szocializációját szabta meg, tehát azokét, akik a legtöbb apajogú társadalomban az erőszakgyakorlás lehetőségeinek (néha egyenesen »becsületbeli« kötelezettségének) letéteményesei. Összefoglalva, a hagyományos zsidó kultúra a vallási törvény (Tóra) tiszteletéhez, személyes interpretációjához és »megtanulásához« kötött erősen integrált szimbolikus erőszakon nyugodott, amely kizárta vagy legalábbis számottevően mérsékelte a fizikai erőszak, az indulatkiélő önkény vagy nyers hatalmi kényszer érvényrejutását. »Kifelé« a zsidó közösségek erőszakot sohasem kíséreltek meg kifejteni, hacsak önvédelmi formában nem, támadás esetén. Nagyfokú politikai önállóságuk mellett ezért is hányoztak náluk a legitim közösségi erőszak kifejtésére hivatott szervek. Bírósági intézményeik voltak, de csendőrségük, pandúrjuk nem. Ha ezekre volt szükség - ritka határesetekben - a »vendégtársadalom« erőszakszerveit vették igénybe. Mindezért a keresztény világéhoz hasonló erőszakhagyomány náluk nem fejlődhetett ki. Erőszak és asszimiláció A Magyarországon már a reformkorban beinduló asszimilációval a hagyományos zsidó közösségi kultúra keretei sokhelyütt (elsősorban a magyar etnikai körzetekben és a városokban) fellazultak, s így módosult az érintett zsidó népességnek az erőszakkal fenntartott viszonya is. A módosulások azonban egyrészt nem számolták teljesen fel az erre vonatkozó hagyományok erejét, másrészt - főképp a »polgá- rosulást« kísérőjelenségekként - újabb mechanizmusokat is életbe léptettek a konfliktushelyzetek erőszakmentes kezelésére. A zsidóság (akárcsak a többi, a magyar nemzetállamba beilleszkedő allogén nemzetiség) asszimilációja mindenekelőtt a nemesség felé, majd e politikailag továbbra is hegemén hagyományos elit klientúráját képező és hatása alatt kifejlődő »úri« középosztály felé irányult. Azonban, míg a többi allogén csoport gyorsan feloldódott ez új uralkodó rétegben (melyet a világháborúk között már egyértelműen »keresztény középosztálynak« hívtak), annyira, hogy »dzsentroid« szokásrendjét messzemenően átvette, s egyben (majdnem) teljes mértékben részt kapott a korábban a nemesség leszármazottjainak fenntartott mobilitási lehetőségekben, nevezetesen a katonai és politikai hatalomhoz jutás esélyeiben, addig a zsidó asszimiláltak a modernizáció elején még enyhe, 1919 után már heveny antiszemita kiközösítés tárgyai gyanánt és az Erdei-féle szakmai-gazdasági »kettős struktúra« állandó működése folytán megtartották különállásukat az »úri« rétegek mezsgyéjén. Ennek konkrét következménye az lett, hogy a zsidó középrétegek (értelmiség, szabadfoglalkozásúak, magánhivatalnokok) és vállalkozó polgárság gyakorlatilag soha sem került olyan helyzetbe, ahol státuszánál fogva fizikai vagy hatalmi erőszakot gyakorolhatott volna. Politikai funkciót még a liberális korban is ritkán kaptak, ha igen, egyrészt csak »kitérés« árán (báró Hazai Samu), másrészt ezt sem a konkrét hatalomgyakorlás formájában, hanem inkább csak mint jogi, egészségügyi vagy gazdasági szakértők (így az egyetlen ellenpéldaként sokszor felhozott Vázsonyi Vilmos). Adminisztratív 46
