Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
mint az élet. Ezért lett aztán végül olyan, mint egy hollywoodi film. Ruszt nézője nem azt az örömet éli át, hogy ő Rómeó, hanem azt, hogy ő játssza - olvassa? — írja? -a Rómeó és Júlia című darabot. Itt mindenki képzelgésre lesz kényszerítve! Ezért nem kell ebbe a színházba díszlet vagy kosztüm, bár lehet is, ha éppen van, a szponzoroktól függ, milyen, lehet ilyen is, olyan is, itt mindent elhiszünk. Másrészt viszont, és éppen ezért: ki tudja, hogy Ruszt színészei jó színészek-e? Mintha nem is lennének „egészen” színészek, mintha csak úgy tennének, mint a színészek, valahogy csak jelzik, amit más színházban olyan alaposan megvalósítanának, csak kép- zelegnek, és hasonlítanak nézőikhez, még a farmerük is ugyanolyan, ebbe a játékba bármelyikük beszállhatna. Úgy játszanak, ahogy a gyerekek játszanak a réten. Nézők és színészek együtt. (Mi is farmerben jásszuk az Oidipust, illetve ma már a farmerekre húzott, egy másik darabból itt maradt nyersvászon klepetusokban, mert kosztümre nincs pénzünk. Szeretném azonban megkülönböztetni ezt a farmert pl. az Ascher-féle Mizantróp farmerjétől. Ugyanis nálunk mi, a színészek, a színjátszók viseljük a farmert, ott pedig Alceste és a többiek viselik!) Ruszt színészei nem realisták, de abba, amit a színpadon csinálnak, belefér a realizmus, szavalás, komédia, jelzés”, groteszk és „vidéki” ripacskodás, minden, Ruszt előadásainak nincs stílusa, és nincs műfaja, egyik pillanatról a másikra hol ez, hol az. Mint egy szuper-intelligens, szuper-érzékeny fiú, egy kamasz fantáziálása, olvasás közben. Mintha ez a kamasz pajtásainak mesélné el, mit olvasott legutóbb, néha-néha belehazudva, beletúlozva, beleálmodozva kicsit a sajátjából. Bizony Ruszt az iskolások rendezője, elég baja színháznak és iskolának, hogy mire egymásra találnak, gyakran se iskola, se színház. A színházak általában eszköznek tekintik az irodalmat. Ruszt el van tőle ragadtatva. Én vagyok Lucifer, nyilatkozta Ruszt annak idején a Tragédiáról Zalaegerszegen. Eddig senkinek se hittem el, miért is jó színdarab a Tragédia. Ruszt válasza meggyőzött: mert az egész dráma egyetlen konfliktus, az Úr és Lucifer vitája, párbaja. A történelmi képek egy vita érvei, nem sematikus képeskönyv, kiegészítve némi bölcselkedéssel. A színházi előadások többségében a mennyei és paradicsomi jelenetek csak bevezették a „történelmet”. Rusztnál fordítva: ezek voltak a legizgalmasabbak. Miért? Adám „történelmi” alakjait nála több színész játszotta, de az „eredeti”, a „meztelen” Adám mindvégig jelen volt, ott, a színpadon, és kívülről nézte végig saját tragédiáját, egyenrangú partnereként Lucifernek, akit ballonkabátjában Ruszt szintén kiemelt az időből: ők ketten, meg nem szakadó vitájukkal mintegy kommentálták az ember történelmét; ezzel Ruszt elérte, hogy a dráma egész folyamán Isten és Ördög vitájának részesei lehettünk, az ember gyötrődésének Isten és Ördög között, és erről soha nem feledkeztünk el. Ha húzott, akkor is az eddig „cselekményesebbnek”, „érdekesebbnek” tartott, valójában egyhangú történeti anekdoták részleteiből húzott. Ezért az ő „megfejtésében” a Tragédia szubjektív drámánkká lett, az örök ka- masz-Adám gyötrelmes vívódása Madách Imre tragédiája. Líra és nem bölcselkedés, dráma és jelen, nem epika. A színház így szereti az irodalmat: eljátssza a szerző tragédiáját. Mert hát az irodalom nemcsak az irodalomtörténészeké, hanem azoké is, akik pl. Lucifernek vagy Adámnak érzik magukat, vagy leginkább: Madách Imrének. Aki az Úr és Lucifer egyszemélyben. 4
