Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról

A társaslélektanilag kiegyensúlyozott politikai közösség ismérveit felsoroló hosszú mondatból másodikként az egyéni felelősségvállalás kérdése érdemes vizsgálódásra. Mint korábban láttuk, a hisztériával szemben az erkölcsi felelősségrevonás nem hatékony, az etikai felelősség kérdésének prakticista félretétele viszont a szerecsenmosdatásnak, amorális, kapituláns poli- tikának adna menlevelet. Egyetlen megoldás lehetséges: olyan demokratikus légkör megteremtése, amelyben ki-ki egzisztenciális fenyegetettség nélkül vethet számot a hibáival, hogy legalább ne ugyanazokat kövesse el még egyszer. A felelősségvállalásra Európában pontosan az ad lehetőséget, hogy mindaz a szörnyűség és embertelenség, ami ebben az évszázadban ezen a földrészen történt (és történik), éppen a szabadságeszme eltorzulásának, az európai demokratikus értékrend és intézmények funkciózavarainak a terméke, ez pedig éppenséggel nem cáfolja az autonóm erkölcsi szubjektum eszményének érvényességét és azt, hogy az európai kultúrában mindig, minden olyasmit érvekkel, racionálisan igazolni és erkölcsileg legitimálni kell, ami mások sorsát érinti (Bibó 1990:341:342).

Erre az elvi megfontolásra alapozza Bibó az erkölcsi világrend megsértése fölötti felháborodás civihzált mederben tartását célzó jogi felelősségreuonás (Bibó 1986a: 177) és az erkölcsi fe- lelősségvállalás közötti distinkciót: „a büntetés elsősorban nem valami újjáépítő konstruktív cselekedet, hanem egy múltat lezáró elégtételszerzés és elégtételadás. A nyilasokat és Hitler bérenceit nem azért kell megbüntetni, hogy ezáltal a magyar demokratikus fejlődés útját megnyissuk, mert ezzel magát a demokratikus fejlődés útját nem nyitottuk meg, hanem azért, mert ezzel tartozunk az igazságnak, tartozunk a megsértett emberiességnek és tartozunk a magunk bemocskolt becsületének” (Bibó 1986b:29). Az elégtétel-keresésben azonban itt meg is kell állni, mert eszkalációja maga is hisztéria forrásává válhat: „Egyének és nemzetek életében nincs annál szörnyűbb, mint elégtétel-kereső ellenfél kezébe jutni” (Bibó 1986a:485).

Ezzel szemben a demokratikus fejlődés konstruktív előmozdítása csak a felelős- ségvállalástól várható: „A felnőttség és a szabadság ott kezdődik, amikor meglátjuk a merőben előzmények által meghatározott cselekedeteink silány voltát, kezdünk felelősséget vállalni és szabadon, felelősen cselekedni” (Bibó 1986b:660). Bibó ezt a megfontolást nemcsak a magyarországi zsidóüldözések viszonylatában, hanem a háború utáni németországi rendezésre nézve is érvényesnek tartotta: ,Annak, hogy Németországban egyáltalán a felelősségvállalás szelleme feltámadjon, előfeltétele, hogy ezt a felelősséget ne a győző és ne a béke- szerződés mondja ki, hanem a német nép saját maga” (Bibó 1986a. 587). A felelősségvállalásra eszerint felszólítani sem szabad senkit. A felelősségvállalásra ugyanis csak a mindenféle autoritástól mentes kommunikáció légkörében élő, szuverén erkölcsi alanyok lehetnek képesek, akik választhatnak alternatívák között. Ez azt jelenti, hogy az erkölcsi leckéztetéstől való tartózkodás kockázatos dolog, ezt a rizikót azonban vállalni kell. Az önkéntes felelősségvállalásnak ugyanis csak akkor van esélye, ha annak is megadjuk a lehetőségét, hogy egyeseknél esetleg elmarad. Bár nem vagyok hívő ember, úgy vélem, hogy e látszólagos paradoxont csak Bibó szabadelvű, a gondviseléshitet elutasító kereszténységének ismeretében érthetjük meg (Bibó 1979). Nem véletlenül szerepelt a szerző fejfáján a bibliai idézet: „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki el akarja veszíteni az ő életét, megtartja azt.”

Végezetül az egyensúlyozott közösség azon kritériumaival foglalkozom, amelyeket a szerző így fogalmaz meg: „elviseli azt, amit elemi csapásnak ismert fel” és „napirendre tér afelett, amin nem változtathat”. Bibó egész életművének egyik legkiemelkedőbb, már-már felülmúlhatatlan darabjában, A békeszerződés és a magyar demokrácia című tanulmányában adta a legjobb illusztrációját annak, hogyan egyeztethető össze a kérlelhetetlen nemzetközi egzigen- ciák tudomásulvétele az igazságtalan felelősségrevonatás egyidejű elutasításával és egyszersmind a saját bűnökért való felelősségvállalással. Azokban a kérdésekben, amelyekben a józanság, a humánum mindmáig a hisztéria szélsőségeivel szembeni tehetetlen hallgatásra vagy közhelyes semmitmondásra van ítélve, mert tisztánlátás hiányában és értékzavarában tévesen úgy érzi, hogy vagy a fasizmus, vagy a hazaárulás számára szolgáltat muníciót - tehát Trianon és a II. világháborúért való magyar felelősség kérdésében -, Bibó meghökkentő éleslátással szerzett érvényt ama elvének, hogy az egyes legitimációs elveket előbb szét kell választani, tisztázni kell, majd összhangba kell hozni őket (Bibó MTAKK MS 5116/16., 20. old.).

Felteszi a kérdést, hogy „megérdemelte-e Magyarország azt, amit kapott, és azt, amit kap”. A válasz: „erre jó lélekkel csak azt felelhetjük, hogy megérdemelte”. Ezután így folytatja: „Semmiféle sérelemnek, semmiféle bántalomnak nem szabad elhomályosítani bennünk a leg37