Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról
szágok európai politikájának szempontjait és cselekedeteit 1918 óta, nehéz pálcát nem tömi ez országok felett. Két ok mégis azt tanácsolja, hogy ne törjünk pálcát felettük. Az egyik ok erkölcsi: ezek az országok embertelenül sokat szenvedtek. A másik ok gyakorlati: ha pálcát törünk, semmit nem nyerünk, sőt csak súlyosbodik vele Európa és a világ helyzete” (Bibó 1986a:363). Azt tehát már tudjuk, mi mindent ne csináljunk, mit tehetünk akkor egyáltalán? A választ részben explicit, részben implicit formában egy olyan passzus tartalmazza, amelyben Bibó - ismét metaforikus formában, de mégis racionális, „modernizálható” okfejtéssel - az egyensúlyban levő politikai közösség főbb politikai pszichológiai jellemzőit ismerteti: „Az olyan közösség, amely a maga erőivel, legyenek azok nagyok vagy csekélyek, jól és biztonsággal tud elérni, éppen úgy, mint az egészséges egyén, a katasztrófákból megerősödve kerül ki, mert realista módon megkeresi az őt ért baj okait, levonja annak tanulságait, elviseli azt, amit elemi csapásnak ismer fel, vállalja az erkölcsi felelősséget azért, amit a maga hibájának tulajdoníthat, elégtételt szerez az őt ért igazságtalanságáért, napirendre tér afelett, amin nem változtathat, lemond a megvalósíthatatlan ábrándokról, s kitűzi és megoldja az előtte álló feladatokat” (Bibó 1986a:376). Bibó tehát az első feladatnak az okok feltárását, a tanulságok levonását tartja. A legfőbb tanulság pedig számára ebben a vonatkozásban az a Ferrerótól származó megközelítés, amely szerint a Nagy Félelmeket a történelemben általában a legitim rend felborulása idézi elő. Ez értelemszerűen a politikai egyensúly feltételeinek a helyreállítását irányozza elő a hamis helyzet diagnosztizálása, a konfliktuskezelés alapjául szolgáló legitimációs elvek tisztázása és a konfliktus szabályozásához, rendezéséhez szükséges eljárások és módszerek kidolgozása révén - amint már erről e tanulmány lapjain korábban bőségesen szót ejtettünk. Mégis kiemelést igényel, hogy Bibét az antagonisztikusnak vélt ellentmondások feloldása során „nem az érdekek prioritásrendje foglalkoztatja, hanem illeszkedésük módja...” (Gelléri 1991:150). Bibó „mindenkor a különböző értékek érvényességi területének minél szabatosabb kijelölésére, s az ellentétek ilyeténképpen való letompítására törekedett” (Oltványi 1991:75). Mint maga is leszögezi pl.: „... egy értékrendnek nem az legfőbb feladata, hogy az egyéni vagy közösségi érdek elvi elsőbbségét mondja ki, hanem az, hogy a közösségi és egyéni érdek elhatárolására és kiegyensúlyozására megoldásokat találjon” (Bibó 1986a:218). A szociológiai realitás nyelvére lefordítva ismét oda lyukadhatunk ki, hogy az egyes értékrendek, ideológiák, érdekek egymástól elhatárolása és kiegyensúlyozása úgy szolgálja ellentéteik tompítását, ha (mint azt az arisztokraták és demokraták ellentéténél már láttuk) az azokat képviselő társadalmi csoportok autonómiája biztosítva van, ha mindegyiknek megvan a maga mozgástere, békés egymás mellett élésüket pedig a „dara pacta, boni amid” szelleme biztosítja. Bibónak ez az egyensúlykereső szenvedélye magyarázza harmadikutasságát is. Ennek lényege nem a speciális magyar út kikövezésében van - az ilyesmi létezését a szerző határozottan elutasította (Bibó 1986c:551-569) de nem is csak a szocializmus és a kapitalizmus „összebékítésében”, hanem mindenféle, hisztérikusan, előítéletesen antagonizmussá élezett szélsőség közötti tertium datur keresésében. Bibó akkor is a szembenálló felek közötti tárgyalások felvételét szorgalmazta, ha konfliktusuk természete nem tette lehetővé annak intézményes, szerződéses kanalizálását. Ilyen esetben - a Habermas-féle kommunikatív racionalitásra emlékeztető módon (Habermas 1989) a nyílt, uralommentes kommunikádó szellemének felélesztésére tett javaslatot. így járt el ominózus Békeajánlata esetében is (Bibó 1995), amelyben társadalmi osztályok egymással szembeni előítéleteit, fóbiáit próbálta meg - végső kétségbeesésében - egy imaginárius társadalmi szerződéssel eloszlatni. Hasonló dolgot próbált meg zsidók és nem zsidók rendkívül elmérgesedett viszonyában is, amikor kifejezett beszédaktus-mintákat javall olyan csoportok számára, amelyek között irtózatos szenvedések friss emléke, szőnyeg alá söpört bűntudat és évezredes uralmi formák által szentesített előítéletes tradíciók létesítenek kommunikációs kínai falat (Bibó 1986c:720-721). Érdekes, hogy miközben a szerző végigragozza, hogy mit mondhat egyáltalán egy zsidó egy nem zsidónak és fordítva, illetve hogy saját csoportjukon belül hogyan érthetnek szót egymással, szinte ugyanúgy az értő figyelem és az én-közlés paradigmáját használja, mint egyes modern pszichoterápiás iskolák egyéb kommunikációs zsákutcák leküzdése céljából (pl. F. Várkonyi 1995). Nem véletlenül állapította meg Szilágyi Sándor, hogy Bibó voltaképpen a politika terapeutája (Szilágyi 1991)! 36