Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról

sérelmekből és irritáló tapasztalatokból származó támadó indulatuk számára kielégülést szerezzenek...” (Bibó 19861:668). Ennek szellemében Bibó elutasítja azt a feltételezést is, hogy egyes ideológiák önmagukban véve, már eleve is ,hisztériatermők” lehetnének. Ezt az arisztokratizmus és a demokratizmus (mondhatnánk így is: az elitizmus és a populizmus) közti hamis antagonizmussal illusztrálja: „az lesz megvadult arisztokratává, akinek a kiválóságot lehúzó mindennapiságról van valami félelemkeltő és tárgyilagosságot elhomályosító tapasztalata. S az válik megvadult demokratává, akinek az emberek tömegeit megvető kiváltságosak pöffeszkedéséről van valamilyen ugyancsak félelemkeltő, tárgyilagosságot elhomályosító tapasztalata” (Bibó 1993:345).

Elérkeztünk tehát a félelem problémájához, amely - Ferrero hatására - meghatározó jelentőségre tett szert Bibó szemléletmódjában. Ez a megközelítés új, termékeny szempontokat kínálhat annak megértéséhez is, hogy az előítéletesség milyen pszichodinamikával torzítja el a megismerést, hogyan vezet téves általánosításokhoz. Arról van szó, hogy ha Bibó logikáját követjük, akkor az egyes traumák, katasztrófák, sérelmek okozta pszichés sokkok következtében az egyén ezek megismétlődésének esélyét súlyozottan veszi számításba. Egy példával érzékeltetve: hiába érvel Teller Ede „racionálisan” amellett, hogy az atomerőművek a statisztikák szerint sokkal kevesbb kárt okoznak, mint az egyéb erőművek, ha figyelmen kívül hagyja azt, hogy az atombalesetek sokkal tömegesebb, totális katasztrófát okozhatnak, így jóval félelmetesebbek is. Ez indokolja, hogy pl. környezetvédők a velük kapcsolatos kockázati tényezőt annyira súlyosnak tartják, hogy teljesen a nullára akarják csökkenteni, és ezt a száz százalékos garanciát teljes betiltásukkal kívánják elérni.

A legtragikusabb társadalmi konfliktusokat, a terrort, a háborút, a népirtásokat éppen az okozza, ha egész embercsoportokat nyilvánítanak ilyen - félelemből 100 %-osra „felszorzott” — kollektív kockázati tényezővé, és „előfordulásuk megelőzése végett” radikálisan ki akarnak iktatni a társadalomból. Figyelemre méltó, hogy az elszenvedett sérelmek egyben kellő morális igazolást, legitimációt is nyújtanak az ilyen szándékok számára. Ezért annyira nehéz az előítéletek elleni küzdelem: az előítéletes nézeteket hordozóik általában „az indulat őszinte lobo- gásában előadott legszemélyesebb tapasztalatokra alapítják” (Bibó 1986b:683).

Ez egyben arra is rávilágít, hogy a legitimáció csalóka dolog, mely könnyen tévútra kerülhet: ha nem működik a kölcsönösség értéke által motivált decentráció, akkor az antihumánus nézetek és gyakorlatok nyerhetnek erkölcsi igazolást. Ez az egyik legfőbb veszély, amely a nyugati keresztény tradíciókra épülő európai értékrend belső meghasonlását idézheti elő: „... egy moralizálással erősen áthatott társadalomban a rossz is moralizáló köntöst ölt. Innen van az, hogy Európán kívül kevés kultúrkörben fordult elő olyan gyakran és az egész társadalmat átható módon az, hogy az emberi kegyetlenség és gonoszság erkölcsi ítéletek formáját veszi magára...” (Bibó 1990:591). „... Az emberek a legszörnyűbb és a leghajmeresztőbb dolgokat nem akkor követik el, amikor természetes állati vadságukat szabadjára engedik. A legszörnyűbb dolgokat akkor követi el az ember, mikor valami okból veszélyben levőnek és ugyanakkor valami címen erkölcsileg igazoltnak, minden erkölcsi szempont alól felmentettnek vagy pláne mások megbüntetésére jogosultnak és kötelezettnek érzi magát” (Bibó 1986b:290).

A fentiekből következik az első tanulság, amelyet a hisztéria gyógyítására vonatkozón Bibó a figyelmünkbe ajánl: a hisztériával szemben nem szabad az erkölcsi ítélkezés pozíciójából fellépnünk. Első látásra ez paradoxonnak, sőt, defetizmusnak vagy naivan jóindulatú balekság- nak tűnhet. Azt azonban Bibó sem cáfolja, hogy a büntetőjog adta kereteken belül a törvény szigorával kell lesújtani azokra, akik erre bűncselekményeikkel rászolgáltak. Azokkal szemben viszont, akik nem büntethetőek, de feladták az európai erkölcsi értékek követését, azokkal szemben a legkevésbé sem hatékony kommunikáció az autoriter stílusú leckéztetés és er- kölcsprédikáció, mert éppen az etika érvényesülésének legfőbb feltételét: az autonóm erkölcsi szubjektumok előtti legitimálódást és az ennek alapján történő önkéntes normakövetést akadályozza: „méltatlan az erkölcsi ítéletekhez, hogy szankciókat igazoljanak velük” (Bibó 1986a: 177). „A hisztérikus lelkiállapottal nem tehetünk rosszabbat, minthogy erkölcsi ítélkezésnek és degradálásnak vetjük alá. A hisztérikus lélek amúgy is önmagából nyer kielégülést, önmagába zárt világban él, amelynek szemében mindig képes magát igazolni, az erkölcsi elítélés tehát csak arra indítja, hogy a maga hisztérikus világképét még zártabbá tegye” (Bibó 1986a:447). Ismét másutt Bibó így összegzi a „ne ítélj, hogy ne ítéltessél!” parancs kettős - humanitárius és praktikus - indokoltságát: „Ha összefoglalóan nézzük a Rajnától keletre eső or35