Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
Pina Bausch között! Mi mindent tudott a színész művelni valamikor, szinte csak a beszéddel! És mi minden tudta feszíteni a mozdulatlanságotl Az igazi mozdulatlanság maga is tánc. A próbák kezdete eló'tt többször is végignéztem a Madách Színház régi Oidipusát. Megdöbbentően hatásos volt! Irodalom volt, igaz, a Kar tagjai szinte alig tettek más, mint szépen, emelkedetten elmondták a szöveget. De így is, hogy nem volt itt „megoldva”, sem kitalálva szinte semmi, csak a szöveg volt, de így is milyen hatalmas volt, milyen szép, súlyos és lassúi De a tánc meg az ének?! Színház a színház tánc és ének nélkül? Beszéd és ének, létezés és tánc... hát hogy mondjunk le bármelyikről? Én úgy vagyok ezzel, hogy ha valami szépet olvasok, vagy látok, szeretném újraírni. Számomra a színjátszás és a rendezés is: plagizálás. Plagizálni: ez az irodalom szerelme, de semmiképpen sem tisztelet. Nem tagadom, a szöveg megfejtése rendszerint jobban érdekel, mint a jelenlévő színész. Mert én is színész vagyok. Viszont mindig úgy gondoltam, hogy Ruszt színháza is - bármint vélekedjék is ő — „irodalmi” színház. És Ruszt se tesz mást, mint plagizál. Nem Shakespeare „mondanivalóját”, vagy éppen aktualitását keresi, még csak azt sem, hogyan használhatja Sh-t a maga mondanivalója közvetítőjeként, illusztrációjaként, a darab „irodalmi becse” pedig, úgy gondolom, teljesen közömbös neki. Az ő társaságában annak a pillanatnak a közepébe kerülünk, amikor eldől, hogy Sh. ezt a drámát fogja megírni, amikor a Rómeó még csak „egy kéjes gondolat” volt. Az ő színpada azért csupasz, mert nem más, mint a semmi, amelyben a fantázia az elsőket nyújtózza, Sh. fantáziájának, első mozdulásának semmije. Az már természetes, hogy Ruszt nem Shakespeare Rómeójához vagy Júliájához jut el, merthogy az ő társulata más társulat, ő ezeket a fiúkat, lányokat látja maga előtt, azokat a - rendszerint fiatal - színészeket, akikbe éppen „szerelmes”, vagyishát akik éppen elébevetődnek. Ruszt azért rendez, mert közben gyönyörködhet a szöveg, és a némaságra ítélt ember, a „szép” színész valahogy mégis létrehozott találkozásában. Mert hát lehet fantáziáim a szépekről, mert szépek, a csúnyákról, mert csúnyák, róluk is. A drámát úgy használja, mint a diák, aki az antológiákból plagizál verset, hogy vallhasson a gimnazista lánynak. Ezért aztán ő szerelem nélkül nem is nagyon tud rendezni. De ki szereti jobban a szöveget annál, aki plagizál? Aki azonosul vele? Aki használja? (Másrészt Ruszt szinte bárkibe belészeret, aki nem zavarja bizalmas kettesét Sh. úrral.) A szokottnál szabadabban használja a dráma szövegét, igaz, de a dráma, a dramaturgia hozza mozgásba, enélkül nem képes élvezni a színház központi figuráját: a színészembert sem. Viszont a színész se több számára, mint az irodalom: akijátszik mindkettővel, az: ó'! A Shakespearre vágyakozó színházi ember. Kitalált valamit, amit „beavató” színháznak nevez. Látszólag afféle pedagógusszínház ez: a rendező ott van a színpadon, és magyarázza, elmeséli, egy-egy eljátszott jelenetével illusztrálja a drámát. De valójában Ruszt nem magyaráz. Amit ő művel ilyenkor, az olyan, mint amikor a lemezfelvételen zongorajáték közben halljuk Glen Gould dúdolását. Ruszt a maga örömét és elgondolkozását osztja meg a nézővel, vagyis annak az örömét, aki olvas, és mert igazi olvasó, közben játszik, de nem játszik igazán, csak éppen a testével, grimaszaival mintegy reflexszerűen „utánamozogja”, amit fantáziája olvasás közben elébe vetít, a fantázia korlátlanságával és szegényességével, kihagyásaival, rögeszméivel és szertelenségeivel stb. Zeffirelli Rómeóját azért szerették a fiatalok, mert azonosulhattak Rómeóval. (Inkább Mercutióval.) A film azt akarta elhitetni velünk, hogy a Rómeó és Júlia olyan, 3
