Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról
pen az, hogy a törvénytisztelő, tisztességes emberek értékvilágát zavarja meg... A törvény uralmának legnagyobb ellensége nem a törvényen kívüli ember, hanem azok a tisztátlan és hamis helyzetek, melyek a törvényt rosszá, semmitmondóvá és képmutatóvá teszik” (Bibó 1986a: 65). A fentiekben Bibónak azokkal az okfejtéseivel foglalkoztam, amelyek azt mutatják be, hogyan épülnek le a hisztéria erőterében az európai konvenciók, tradíciók, normák. Bibó azonban a legkiválóbb teljesítményt azokban a fenomenológiai leírásokban nyújtja, amelyek bámulatos pszichológiai érzékkel és empátiás készséggel megfigyelt, konkrét emberi magatartásokban érik tetten a hisztéria romboló munkáját. Az alábbiakban ennek kapcsán azt a gondolatot szeretném felvetni, hogy Bibó hisztériakoncepciója mélyén voltaképpen egy eredeti, sajátos aspektusú előítéletfelfogás bújik meg. Ezt az interpretációt elsősorban az támasztja alá, hogy Bibó a hisztérikus valóságérzékelést — mint fentebb láttuk - kiindulásában reálisnak, de egyoldalúnak, túláltalánosítottnak, görcsösen megmerevedettnek, félrevezetőnek tartja, amely egyben teremti is a valóságot. Ez pedig voltaképpen megfelel az előítéletről a szakirodalomban általánosan elfogadott definíciónak. A fontos különbség az, hogy Bibónál az előítéletképződés a realitásból indul ki! Ezzel a tézissel érdemes részletesebben is foglalkozni, mivel számos lényeges elméleti implikációja van Bibó szemléletmódjában. Az első az, hogy Bibó az előítéletesség kifejlődésében a reális társadalmi konfliktusoknak, és nem a kivetítésnek, a bűnbakkeresésnek (ld. Adomo 1975, Allport 1977. Sartre 1991) vagy a megismerési folyamatban jelentkező logikai hibáknak (ld. Hermann 1991) tulajdonít elsődleges szerepet (Erős 1993). Mint már arra korábban utaltam, a hisztéria (illetve itt: az előítéletesség) megjelenését valódi szociálpszichológiai szemlélettel makrotársadalmi tényezőkre vezeti vissza. A korábbiakban azt is láttuk, hogy Bibó szerint az előítéletes-hisztérikus társadalmi gyakorlatok, kommunikációs-interakciós minták, sőt, mókuskerék-hatást is kifejthetnek. A zsidókérdést boncolgatva Bibó még ennél is tovább lépett, és érzékletes analízis során mutatta ki, hogy az előítéletes tradíció maga is önálló struktúraalakítóként működhet: szegrega- tív hatást gyakorol a társadalmi csoportok közötti érintkezés jellegére. E megközelítésben a diszkriminatív társadalmi gyakorlat által teremtett valóság maga is olyan szerepekre, magatartáskódokra szocializál, amelyek elősegítik, hogy a konfliktusban részes felek belsővé tegyék a szegregációs csapdahelyzet külső kényszerét, és így saját viselkedésükkel vissza is igazolják, meg is erősítsék azt. E mechanizmus ábrázolását a szerző zsidókérdés-tanulmányában a háziasszony és a háztartási alkalmazottról szóló remeklésében teszi plasztikusabbá (Bibó 1986b:568). Másutt ekként világítja meg az ilyen típusú viszonyok lényegét: „Mindeme tapasztalatok nem koholt tényeken alapultak, hanem reális, személyes élményeken: igaztalan- ságuk a hozzájuk fűzött értelmezésben, a reájuk épített általánosításban rejlett. Csakúgy, mint ahogy reálisak „a jószívű nagyságáknak” a lusta és tolvaj cselédekről, s a szegény cselédeknek a komisz és kibírhatatlan nagyságáról, a rendes németeknek a rendetlen franciákról és a talpraesett franciáknak az otromba németekről, a gondterhelt rendőrségnek a nőknek alkalmatlankodó vendégmunkásokról és a kiszolgáltatott vendégmunkásoknak a brutális és korrupt rendőrségről szerzett tapasztalatai is, csak éppen mint általánosítások igaztalanok és érvénytelenek” (Bibó 1990:598). Miért általánosítanak igaztalanul az emberek? Egyrészt azért, mert a szegregáció következtében „olyan módon kerülnek összeszerveződésbe, hogy ismétlődően és állandóan ezeket a félrevezető tapasztalatokat szerzik egymásról” (Bibó 1986c:686). Ez azonban az előítéletesség kialakulásának „csak” az általános, makrotársadalmi feltétele. Bibó azonban leíija azokat a társaslélektani mechanizmusokat is, amelyek voltaképpen előítéletfelfogásának cselekvéselméleti megalapozásául szolgálnak. Bibó érdeme, hogy sok kérdőíves előítéletvizsgálattal ellentétben nemcsak azt tárja fel, hogy az előítéletek mire, kire irányulnak, hanem - elsősorban megfigyelésekre támaszkodva - azt is, hogy in vivo hogyan működnek. Ami ezt a kérdéskört illeti, Bibó álláspontja az, hogy az előítéletek keletkezésében és működésében sem a kognitív, hanem az affektiv indulati tényezők játszanak meghatározó szerepet: „Valójában... az emberek nem azért vetik meg és üldözik embertársaikat, mert nem tanították meg őket arra, hogy ne tegyenek megkülönböztetéseket, és tévesen általánosítsanak, hanem pontosan fordítva, azért tesznek megkülönböztetéseket és általánosításokat, hogy különböző 34
