Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról

giekben az olvasó elé tártam. Bibó egyik legnagyobb erénye ugyanis az, hogy nem marad meg a steril politikatudományi elemzés szintjén, hanem a politikai jelenségeket a politikai cselekvés, az életvilágban érvényesülő politikai minták, attitűdök, mentalitások fényében is képes volt bemutatni.

E szemlélet mellett a szerző tételesen is hitet tesz: „Ha egyszer átlátjuk, hogy Európa politikai síkon vált beteggé, akkor ebből magától értetődően következik, hogy a politikai pszichológia eszközeivel kell a kérdéseket megközelíteni...” (Bibó, 1986a:627). Ez szorosan összefügg azzal, hogy Bibó a politikumot „a Machiavelli-hagyománnyal ellentétben a társadalmi érintkezés szabályozásának” (Radnóti 1991:370) fogja fel.

Ennek szellemében a bibói életmű talán legnagyobb erénye annak a társadalomlélektani folyamatnak a fenomenológiai leírása, amely két hamis helyzet, illetve az egyre hamisabbá váló helyzetek között, valamint azok kialakulása során játszódik le. Ez a folyamat pedig nem más, mint maga a hisztéria. Ez lesz tanulmányom zárófejezetének témája.

IV. A hisztéria-diagnózis és terápia

A hisztéria fogalmával és „patológiájával” kapcsolatban máris, előre tisztázni szeretnék két lehetséges félreértést. Az egyik az, hogy Bibó szerint a fasizmus vagy a Horthy-rendszer a hisztériának csak a legsúlyosabb eseteit képezik, amelyek az adott társadalmi rendet menthetetlenül pusztulásba, az illető országot (netán világrészt) pedig katasztrófába sodorják. Mint látni fogjuk, a hisztéria még az ilyen kataklizmák után is gyógyítható. Még inkább vonatkozik ez a hisztéria kevésbé súlyos alakzataira, akár országokban, akár pártokban, osztályokban, világnézetekben stb. jelentkezzenek is. Ez egyben azt is jelenti, hogy pl. a nemzetiét fenyegetettsége miatti félelmi pszichózisok demokratikus országokban is kifejlődhetnek. Bibó egyik legelfogulatlanabb, legszuverénebb meglátása, hogy mivel a demokrácia értékét éppen az adja, hogy az szabad egyének cselekvésére épít, egyúttal pontosan ez az a társadalmi berendezkedés, amelyet e legirtózatosabban el is lehet rontani: „... a katasztrófapolitikát demokratikus eszközökkel is lehet folytatni” (Bibó 1986a:319). Ilyenkor azonban a demokratikus intézmény- rendszer működése lehetővé teszi, hogy az adott politikai közösség kiaknázhassa a kedvező történelmi fordulatok kínálta esélyeket. Bibó ilyen példaként említi Franciaország esetét (Bibó 1986a: 483-494), de itt említhetjük a mai közel-keleti helyzetet is, amely a Bibó által korábban szintén taglalt izraeli lelkiállapot (Bibó 1990:628-633) gyógyulását mutatja. A helyszűke miatt azonban a továbbiakban a hisztériának főleg a radikálisan progrediáló alakzataival foglalkozom.

Van egy másik nagyon fontos dolog is, amelyről szólnom kell: Bibó a hisztéria kérdését sine ira et studio és a terapeuta attitűdjével kezeli. Mint fent láttuk, a végletesen elfajult hisztéria emberellenes rezsimek táptalajává is válhat, de kialakulhat olyan - demokratikus - politikai közösségekben is, amelyekkel Bibó szimpatizál. Mindközönségesen szólva: a hisztéria maga nem bűn, hanem társadalmi patológia, amely azonban nem sajnálatot vagy felmentést, hanem empátiát és kezelést igényel. A „szociálpszichoterapeuta” felada ebben az esetben nem az, hogy minősítsen, piros vagy fekete pontokat osztogasson, hanem az, hogy a racionális elemzés révén segítsen egy embercsoportnak abban, hogy egyedül képes legyen megoldani a problémáit. Ha a hisztériát akár kriminalizálva, akár medikalizálva szemléljük, félreismerjük Bibó intencióit.

Mint az előző fejezetekből látható, Bibó szerint az újkorban és a legújabb korban számos olyan rendszerváltás zajlott le, amely - a „dicsőséges forradalmaktól” eltérően - szétverte azokat a tradíciókat, konvenciókat, amelyek korábban a konfliktusoknak, a társadalomnak eme alapvető jelenségeinek eszkalálódását megakadályozták. A konfliktuskezelő technikák hiánya miatt a társadalmak tagjaiban feldolgozhatatlan sérelmek keletkeznek: „A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, éspedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, amelyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőle származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja” (Bibó 1986:376). „Az ilyen túl nagy megrázkódtatás a szóban forgó közösség politikai gondolkodásának, érzelmeinek és szándékainak a megrögzülésével és megbénulásával jár, mely31