Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról
ben a megrázkódtatás emléke, helyesen vagy helytelenül levont tanulsága válik uralkodóvá, valamint az a vágy, hogy a közösség száz százalékos garanciát kapjon affelől, hogy a katasztrófa nem ismétló'dhet meg... Ebben a megrögződött, bénult állapotban az aktuális problémák megoldhatatlanná válnak, ha bármilyen vonatkozásban vannak a kritikus ponttal” (Bibó 1986a:377). A problémamegoldás ellehetetlenülésének pszichodinamikájához újabb adalék: „Egy ilyen „valóságos”, „tényeken alapuló” és mégis valójában félrevezető, mert indulatokon alapuló „tapasztalat” a legalkalmasabb arra, hogy egyéneket és közösségeket egy alapvetően nem reális és önmagukra is kártékony magatartásba belerögzítsen, oly módon, hogy e magatartás káros következményei tovább erősítik e félrevezető tapasztalatot és a belőle folyó merev magatartást. Ilyen körülmények között erkölcsi és politikai bojkott vagy legalábbis szükségszerű kisebbségben maradás fenyeget mindenkit, aki az ilyen beállítottság kártékonyságára rámutat...” (Bibó 1990:630). A fenti szövegekben számos olyan tényezőről történik említés, amely részletes analízist igényel. Az első ilyen hisztériában szenvedő közösség képtelensége az őt sokkoló problémáról való racionális diszkusszióra. Ehelyett monologikus kommunikáció zajlik, amely kizárólagosan érvényesülő, megkérdőjelezhetetlen tabuk, illetve az ezekre épülő zárt világkép értelmezési kerete körül szerveződik, és így axiómává teszi a változatlanságot, célállapottá nyilvánítja a re- formál(hat)atlanságot. A sérelmi politikát hajszoló közösségben - amint azt Bibó a Német hisztériában, a hisztérikus közösség elégtételkereső ámokfutását boncolgatva ábrázolja (Bibó 1986a:378-380) - önértékké magasztosul a kölcsönösségen alapuló kompromisszumok elutasítása. A másik kiemelendő momentum az, hogy az így kialakuló hisztérikus, nárcisztikus lelkiállapot a folyamat legelején igenis valós tényeken: elszenvedett traumákon és nem merő kitalá- ciókon, babonákon vagy demagóg hordószónokok által prédikált, hamis tudatot sugárzó ideológiákon alapszik. Bibó így cáfolja az ezzel kapcsolatos aufklérista ihletésű feltételezéseket: „Gyermekes dolog... azt képzelni, hogy a politikai kultúra fejlődésének eltorzulását okozhatják zavaros filozófiák vagy a rosszindulatú propaganda izgatása. Komoly tömegérzelem csak indulatból származhat, indulat pedig csak valóságos élményből” (Bibó 1986a:330). Más kérdés az, hogy ez a valóságos, de irracionális-indulati jellege miatt egyoldalú, beszűkült, félrevezető valóságérzékelés az önbeteljesítő próféciák szabályai szerint maga is teremti a valóságot: „Aközösségi rémképeknek ... megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogy hisznek bennük, testet tudnak ölteni” (Bibó 1986:230). Naivitás és leegyszerűsítés lenne azt képzelni, hogy az úgynevezett valóság és a hisztérikus hiedelemvilág két teljesen különböző dolog. A hisztérikus miliő átalakítja a norma- és értékrendszert, és így végül az egyének nem puszta kényszerből, hanem belső meggyőződésből követik az antidemokratikus politikai cselekvési mintákat. Ennek nyomán maguk is aktívan hozzájárulnak a még hamisabb helyzetek létrehozásához, amelyek még képtelenebbekké teszik őket az adaptációra és arra, hogy legalább ne ugyanazokat a hibákat kövessék el még egyszer. Az önkorrekcióra, tanulásra képtelen rendszerben aztán maga a hiba válik erénnyé, sőt, követendő példává, ami még súlyosabb hisztérikus, öncsaló magatartásmódok számára biztosít feedback-et. A legrosszabb esetben végül már a kérdéseket sem lehet világosan feltenni, a problémákat sem lehet helyesen diagnosztizálni, és az egyre mélyülő válság- helyzetek kihívására a gyógyíthatatlanul bemerevedett politikai kultúra öngyilkos választ ad: téves döntéseivel elháríthatatlan katasztrófába, csapdába manőverezi magát. Bibó az ilyen circulus vitiosusokra igen gyakran használja a „zsákutca” terminust. Bár e kifejezés túl általánosnak és sommásnak tűnik ahhoz, hogy egész történelmi korszakokra alkalmazhassuk (Kemény 1993), valójában itt kommunikációs zsákutcáról van szó. Olyan szituációról, amelyben a dogmatizmus megakadályozza a társadalom valós problémáiról történő nyílt párbeszédet, a reális érdekek, vélemények sportszerű keretek közötti ütköztetését. Bibó számos történeti „esettanulmányban” taglalta az ilyen fixa ideák központi, mozgató szerepét a hisztériák működésében. Elemzéseinek minden esetben közös magva az, hogy a dogmatizmus összes formájára az adott társadalmon belüli változástól való idegenkedés a jellemző. Ennek következményei vannak arra nézve is, hogy egy társadalomban milyen típusok válnak mintaadóvá, illetve, hogy ezek a típusok milyen döntési alternatívákat kínálnak a társadalmi problémák megoldására. 32
