Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról

III. Az egyensúly megbomlása: a „hamis helyzet”

Bibó igen sokféle összefüggésben foglalkozott az egyensúlyzavarok problémájával. Vannak művei, amelyeket kifejezetten az egyensúlytalanság kérdésének szentelt: ilyen a már említett Az európai egyensúlyról és békéről, de A koalíció egyensúlya és az önkormányzati választások (Bibó 1986b:297-335) is már a címében hordozza ezt a tematizációt. Külön írásban taglalta A kapitalista liberalizmus és szocializmus-kommunizmus állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentétét (Bibó 1990:759-783). A hamis ellentétek kiegyensúlyozása azonban több más, kevésbé átfogó vonatkozásban is foglalkoztatta. Néhány elszórt példa: individualizmus/kollektivizmus (Bibó hagyaték MTAKK MS 5116/12.:3., 7., 8. old.), idealizmus-utópizmus/materializmus-rea- lizmus (Bibó 1986b:370), természetjog/jogpozitivizmus (Bibó 1993:316,324), szakszerű/teleolo- gikus értelmiség (Bibó 1993:65), rend/szabadság (Bibó 1986:126). Más helyeken leszögezi: a helyes politikának - Arisztotelész intelmeit követve - egyensúlyoznia kell a demokratikus, az arisztokratikus (testületi) és a monarchikus (egyszemélyi) vezetés között (Bibó 1990:746, Bibó 1993:345), a jó politikusnak pedig a konzervatív politizálás és a reformerség között (Bibó 1986c:43).

Evidens megfigyelés, hogy a legsúlyosabb egyensúlyzavarok a legnagyobb kataklizmák (háborúk, polgárháborúk, forradalmak) idején lépnek fel, amelyek általában rendszerváltásokkal esnek egybe. Bibó ezeket az egyensúlyzavarokat a balul sikerült rendszerváltások után konszolidált társadalmakban (ld. dualista Magyarország, Horthy-rendszer, Weimer) is fel tudja ismerni. Erre az teszi képessé a szerzőt, hogy mindezt egységes, öszefiiggő történelmi folyamatban láttatja, amelynek kiindulópontja az újkor és a legújabb kor első olyan rendszerváltása áll, amely nem volt eléggé sikeres: a francia forradalom.

Bibó szerint a francia forradalom felemásságát és ezen belül negatívumát az okozza, hogy - szemben a szerves fejlődést eredményező angolszász, németalföldi, skandináv „dicsőséges forradalmakkal” (Bibó, 1986c:5-125) — egész Európában mindmáig hatóan olyan láncreakciót indított el, amely az egyes államokban belpolitikai relációban az újabb és újabb rendszerváltások eszkalációjához, az államok között, a külpolitikában pedig a korábbi nemzetközi rend és egyensúly felborulásához vezetett. Ennek pedig - az e téren Guglielmo Ferrero (Ferre- ro, 1936,1940,1945) nyomdokait követő - Bibó szerint az az oka, hogy a francia forradalom legitimitási vákuumot teremtett: lerombolta a korábban létezett uralkodói legitimitást, de a helyébe lépő ősnépszuverenitás legitimitását nem sikerült kellően megteremtenie (Bibó 1986c:5-125).

Tanulmányom terjedelmi korlátái miatt aránytévesztéshez vezetne, ha részletesen belebocsátkoznék a francia forradalom, illetve következményeinek történeti elemzésébe. Ezért be kell érnem azzal a sommás állítással, hogy a francia forradalom paradigmájába illeszkedő rendszerváltásoknak - szemben a „dicsőséges forradalmakkal” - azért nem sikerült a kontinuitás és a változás egyensúlyát megteremtő szerves fejlődést produkálniuk, mert a népszuverenitás eszméjét nem tudták a mindennapi élet gyakorlata által is igazolni. Állításom igazolására Radnóti Sándor Bibó-interpretációját hívom segítségül. Radnóti szerint a rendszerváltásoknak van egy „előzetes legitimációja” (ez jelen esetben a népszuverenitáson alapul), ez azonban nem elég:” Az előzetes legitimációt a társadalmi érintkezés intézményeinek és technikáinak hiánya, illetve e technikák elfogadásának és elsajátításának hiánya különbözteti meg a legitim társadalmi berendezkedéstől” (Radnóti 1991:372).” „A legitimáció folyamata nem más, mint a közvetítések formáinak kialakulása” (Radnóti, 1991:373).

Összhangban ezzel az értelmezéssel, Bibó így körvonalazza azokat a tényezőket, amelyekben egy demokratikus átalakulás eredményessége áll vagy bukik: „az újkor és a legújabb kor demokratikus fordulatainál... immár nem a sokak uralmán volt a hangsúly, hanem ennél mélyebb és jelentősebb változáson: a minden ember egyenlő emberi méltóságát és szabadságát valló alapelv elfogadásán, ami maga után vonja az uralmon és a hagyományos uralmi presztízsen alapuló társadalomszervezésről a tárgyi teljesítményen és kölcsönös szolgálatokon alapuló társadalomszervezésre való áttérést, s egyben lényeges előrelépést jelentett a hatalom fokozottabb racionalizálása, mélyebb moralizálása és humanizálása, teljesebb igazolása, igazságossá, szabadságelvűvé, ellenőrzötté, értelmessé, tárgyilagossá válása irányában.” (Bibó, 1990:340-341).

28