Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról
Ez a kritérium azért választóvíz, mert a középkori monarchikus legitimitáshoz képest „a szabad demokratikus közösségi tudat... sokkal érzékenyebb tömeglélektani jelenség, mert nem személyekhez, hanem tudatosan átérzett társadalomszervezési elvekhez, s azok jelképeihez kapcsolódik. Sokkal hevesebben reagál tehát, ha az elvek, a jelképek és a valóság között ellentmondások lépnek fel, mint egykor a hű alattvalók és jobbágyok uraik gonoszságára” (Bi- bó, 1990:34). Vagyis: hamis helyzet keletkezik, ha a társadalmi érintkezésben nem alakultak ki azok a technikák, amelyek a hatalmi helyzeteknek a tárgyi teljesítményeken és kölcsönös szolgálatokon alapuló legitimációjához, kiegyensúlyozásához nyújtanak kereteket, és ezért - a meghirdetett demokratikus elvekkel ellentétben - az uralmon alapuló társadalomszervezés módszereit restaurálják. Ilyen hamis helyzetek csak olyan rendszerváltások után alakultak ki, amelyek a demokratikus átalakulásra irányultak, a monarchikus-feudális legitimáció rendszerén belül ugyanis a tárgyi teljesítményeken alapuló kölcsönös szolgáltatások rendezőelve eleve nem is a mindenki egyenlő emberi méltóságának és szabadságának egyensúlykritériumán alapult, hanem az akkor elfogadott közmeggyőződés szerint az emberek közötti, Isten által elrendeltnek vélt minőségi egyenlőtlenség megszabta szigorú társadalmi hierarchián (Bibó, 1986c:5-125). Bibó ezzel választ képes adni arra a kérdésre, hogy miért éppen a demokratikus haladásban legnagyobb eredményeket elért újkori európai társadalomfejlődés hozta létre a legszömyűbb, legterrorisz- tikusabb rendszereket, produkálta a legpusztítóbb világháborúkat. Hamis helyzet áll elő, ha a szabadság csak mint absztrakció létezik, és nem mint az elemi társadalmi egységek reális szabadságainak összefüggéséből születik meg (Bibó MTAKK MS 5116/20., 40. old.). Ha létrejön a kölcsönös szolgáltatások rendszere általi stabilitás, amely megvéd a külső önkénytől (Bibó MTAKK MS 5111/19., 30. old.), akkor egy idő után mindenki felismeri, hogy a másik szabadsága az ő szabadsága is (Bibó, MTAKK MS 51111/19., 33. old.), így tudatossá válik, hogy a hatalom tekintélye a közösség hozzájárulásán múlik (Bibó, MTAKK MS 5111/19., 34. old.). Ebben az esetben a demokrácia nemcsak esetleg reflektálatlan, tagolatlan, ellenőrizetlen, hatalommegosztás nélküli népuralomként funkcionál, hanem racionalizált uralmi formaként is, amelyben az emberek tudatában vannak annak, hogy a hatalom az ő beleegyezésükkel működik (Bibó MTAKK MS 5116/20., 9-10. old.). Azaz: egy olyan, plurális társadalom aktoraivá válnak, amelynek autonómiái között a szerződésszerű, kooperatív kapcsolatok biztosítják a rendet, az egyensúlyt, az integrációt. Ha ez a feltétel nem teljesül, az a hiedelem válhat közmeggyőződéssé, hogy a demoktratikus akaratképzés káoszhoz, anarchiához vezet, és hogy az igazi népuralom csak diktatúrával, a népuralom felszámolásával valósítható meg! Ez a fából vaskarika pedig teljessé teszi az európai legitimációs elvek közti diszkrepanciát, összhangjuk, egyensúlyuk megszűnését. A kölcsönösség, a szerződéses jelleg elhanyagolása nemcsak a belpolitikában idéz elő hamis helyzeteket, hanem a nemzetközi viszonyokban is. A monarchikus szuverenitást lassan itt is a népszuverenitás nemzetközi megfelelője, az önrendelkezés váltotta fel, de Bibó szerint proce- durális szempontból még teljesen kifejtetlen, artikulálatlan formában, amelyben a konfliktus- kezelésnek az előző szuverenitási típushoz kötődő formáit, konvencióit, tradícióit már félretették, az újak viszont még nem alakultak ki. Emiatt az államok közötti konfliktusok rendezésében nem tud érvényesülni a pluralizmus, a kölcsönösség, „a másik szabadsága (ön- rendelkezése) az én szabadságomat (önrendelkezésemet) is növeli” szempontja. Nem jöttek létre azok a működőképes érdekegyeztető fórumok, szervek, módszerek, amelyek révén a szembenálló felek megfelelően kommunikálhatnának, tárgyalhatnának, ahol az „önrendelkezők”, vagyis a népszuverenitás nemzetközi alanyai: a nemzetek civilizált formában kifejezhetnék és ütköztethetnék akaratukat. A nemzetközi élet legfontosabb vitakérdéseiben (háborúkat lezáró békeszerződések, államhatárok, nem jöttek létre betartható és betartott nemzetközi szerződések, mert azokat megelőző tárgyalásokon nem is juthattak érvényre a valós helyzetet, a tényleges önrendelkezési szükségletet tükröző álláspontok. Az önrendelkezés demokratikus elvéből ezáltal szintén contradictio in adiecto lesz, mert olyan szűk elitek hivatkozási alapjává válik, amelyek a nemzetközi érintkezésben a hatalmi kizárólagosság, az ural- mi-alávetettségi viszonyok szempontjait érvényesítik. Ez az önellentmondás a legékesebben az antidemokratikus nacionalizmus torzójában ölt testet, amely azáltal dezorientálja a közmeggyőződést, hogy a másik nemzet népszuverenitását kitagadja a kölcsönösség, a pluralizmus előnyeiből. Az európai értékrend meghasonlását 29
