Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról

Ahhoz tehát, hogy a szokászerűség által interiorizált minták valóban harmonizáljanak a közösségek közti egyensúly megvalósulását szolgáló kölcsönösség elvével, mintaadó csoportra, vagyis: elitre van szükség. A politikai egyensúly fennmaradását tehát semmiféle „törvényszerűség” nem garantálja: ez konkrét, hús-vér emberek tevékenységén áll vagy bukik, amit el is lehet rontani. Ilyenkor az elit személyes munkateljesítményeit nem tudja a társadalom előtt legitimálni (Bibó 1986a:221-243), mert rossz döntéseket hoz, és olyan mintákat kínál a társadalom tagjai számára, amelyek nem nyújtanak megfelelő vezérfonalat a társadalmi problémák racionális kezeléséhez.

c., Racionális, hatékony döntések

Elérkeztünk tehát a Bibó által a politikai egyensúlyról adott definíció utolsó tagmondatához. Itt felvetődik a kérdés: mi biztosítja, hogy a kölcsönösségen alapuló legitimációs elveknek a társadalmi gyakorlatban történő érvényesítése elvezet a társadalmi valóságot helyesen érzékelni és alakítani tudó döntések meghozatalához és ezáltal a reformálhatóságban megnyilvánuló egyensúlyhoz? A válaszhoz tudnunk kell, hogy Bibó a társadalmi valóságot olyan realitásnak tartotta, amelyben tényelemek (Sein) és értékmomentumok (Sollen) egyaránt szerepelnek. Bibó szerint a helyes politika feladata a Van és a Kell optimális egyensúlyának a megtalálása (Bibó-hagyaték MTAKK MS 5116/16.1. old.).

Bibó ezt a megközelítést először nem politikai tárgyú, hanem ifjúkori jogtudományi műveiben, Horváth Barna hatására alkalmazta. Horváth Barna a jogtudomány, sőt, általában a társadalomtudományok általános módszereként a Sein és a Sollen egymásra reflektálásán alapuló, ún. szinopszist ajánlotta, amely a társadalmi gyakorlatban főleg az eljárás jelenségében ölt testet (Horváth 1995). Ezt a nézetet az ifjú Bibó is átvette (Bibó 1986a: 130). Ami azt illeti, ezzel a teóriával már Horváth Barna is arra a társadalompolitikai kihívásra akart reagálni, amelyet századunkban a soha nem látott mérvű válságok: a világháborúk, a forradalmak, a zsarnokságok, az anómia, az elemi emberi értékek lerombolása jelentettek, amelynek során „ami értékes, az valótlanná vált, a valóság pedig értéktelenné” (Horváth 1936).

Bibó később, amikor érdeklődése határozottabban a politika felé fordult, egyik megállapításában - negatív formában - úgy fogalmazott, hogy a cél „az egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos között” (Bibó 1986a:339). Másutt pedig annak szükségességét hangsúlyozza, hogy „a társadalomban értékek és valóságok együttes és egymást erősítő hatást tudjanak kifejteni”. Ennek eszközei pedig „a társadalmi eljárások és módszerek, társadalmi problémák megoldására kialakult konvenciók, a társadalmi összeütközéseket enyhítő és az összeműködést erősítő viselkedési minták” (Bibó 1986a:227).

Ha az eljárások, módszerek, konvenciók és minták iránytűjéül a kölcsönösségen alapuló legitimációs alapelvek („Sollen”) szolgálnak, akkor a társadalmi konfliktusok kezelése alapvetően a tárgyalásos rendezés útján történik. Ennek során a szembenálló felek kellően megismerhetik egymás álláspontját, tényleges érdekeit, tehát jobban informálódhatnak a társadalmi valóságot („Sein”) alkotó más rétegek, csoportok helyzetéről is. Természetesen mindez fokozottan vonatkozik a mintaadó, ill. döntéshozó elitre is, amely így valóban hatékonyabban, re- formszelleműbben, illetve Bibó kifejezésével élve: az értékek és tények egyensúlyát megvalósítva politizálhat.

Az eddigiekben Bibó írásaiban - azok kompilációja révén - egyfajta átiratot készítettem az egyensúly problematikájára kihegyezve. A szerző azonban nem társadalompolitikai eszményeinek kanonizálását, hanem a legégetőbb társadalmi gondok orvoslását tekintette elsődleges feladatának. Gondolatainak parafrazálása során akkor érkezünk igazán izgalmas és tanulságos feladathoz, amikor - a következő fejezetekben - először az egyensúly szerkezeti megbomlását, majd a hisztériát: a leküzdhetetlennek látszó ellentéteket produkáló „merevgörcs” kialakulását elemezzük.

27