Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Szabadfalvi József: „Coactus tarnen volui!” (Bibó István jogbölcseleti munkássága)

empirikus módszer elsó'dlegességének hangsúlyozása) fölvetheti a szubjektivitás vádját, azonban Bibó ezt azzal hárítja el, hogy a vizsgált jelenségek tapasztalati valóságát, irracionális elemeit közvetlenül megragadva lehet csak a racionális (logikai) fogalmat a tapasztalati „fogalommal” egyezően meghatározni.

A monográfia a kényszert, a szabadságot és a jogot egymással szorosan összefüggő jelenségként mutatja be. A kényszer és a szabadság - mint a jognál általánosabb és egymással szorosan összefüggő jelenségek - tárgyalása során a szerző a jogfilozófia kardinális problémáját fölvető jogelméleti előkérdések, illetve általános filozófiai és társadalomelméleti fogalmak magyarázatával foglalkozik. Bibó maga is a Sein és Sollen elválasztottságát feltételező neo- kantiánus paradigmából indul ki, azonban elméleti előfeltevéseiben Henri Bergson életfilozófiájára (szabad ember csak a spontaneitás törvényszerűsége alatt állhat) és Nicolai Hartmann ontológiai és etikai tételeire támaszkodva a kortárs jogbölcselet számára újszerű válaszokat fogalmaz meg. Bibó a spontaneitás fogalmát nem dolgozta ki, csupán a bergsoni kategóriát vette át (Idő és Szabadság című művéből), tagadva a determinizmus egyetemes érvényességét: „A spontaneitás nem jelenti az okság elvének tagadását, hanem jelenti annak a feltételezését, hogy ok és okozat nemcsak az időbeli egymásután, hanem az egyidejűség viszonyában is felléphetnek.” (10. o.) Bibó annyiban azonban mégis továbbfejleszti a bergsoni elméletet, hogy a spontaneitás (a belső tényezők által meghatározott öntevékenységet) összekapcsolta a Hart- manntól származó perszonális determinációval.

A mű egyik alapgondolatának - a kényszerből adott fogalommeghatározás - kifejtésekor találkozunk Horváth Barna jogelméleti szemléletmódja unikális elemének fölhasználásával: „A kényszer nem más, mint a spontaneitás jelenségeinek saját és idegen törvényszerűségek alatt, vagyis a spontaneitás és a kauzalitás alatt való együttszemlélése (synopsisa).” (13. o.) A szinopszisra utalással a szabadság fogalmának meghatározásakor is találkozunk: „a szabadság nem valamilyen önálló kategoriális értékű törvényszerűsége a létező világ valamely síkjának, hanem - éppúgy, mint a kényszer... - csupán viszonyfogalom, csupán szemléletmód, mely többféle törvényszerűség bizonyos együttszemlélésében (synopszisában) áll.” (54. o.) A szinoptikus módszer alkalmasnak látszik Bibó számára a neokantiánus jogfilozófia alapproblémájának tekintett Sein-Sollen problematika megoldására, hiszen a „valóság és érték egy- másravonatkoztatásának lehetőségét tulajdonképpen épp a spontaneitás törvénye teszi lehetővé. A szinopszis nem csupán a jogtudománynak és a jogbölcseletnek a speciális technikája, hanem - mestere megállapítását elfogadva - a társadalomtudományok általános módszere. Bibó szerint a szinoptikus módszer nem szorítkozik a valóság és érték ellentétének áthidalására, hiszen olyan szemléletmódot testesít meg, amely nem hoz ugyan létre önálló ismerettárgyat, de bizonyos élmények, képzetek, reakciók létrehozásában vesz részt és megértését teszi lehetővé.

A kényszer kapcsán kell említést tenni a bibéi elmélet másik, Horváth Barnától kölcsönvett fontos terminusáról, az objektiváció fogalmáról. Horváth Barna a társadalmi objektiváció fogalmán „az egymást érintő magatartások szabályosságát”, a „társadalom tipikus viselkedését” értette. Bibó a kényszer kapcsán vezeti be az objektiváció fogalmát: „Ha a társadalom tagjai kölcsönösen tudomást vesznek egymás kényszerélményeiről - ... - akkor a szubjektív kényszerélmény társadalmilag számottevő jelenséggé, társadalmi viszonyfogalommá, társadalmi objektivációvá lesz.” (17. o.) Az objektiváció azonban nemcsak a kényszer, hanem a szabadság - mely Bibó szerint „idegen törvényszerűség alól való mentesség” (36. o.) - szférájában is létező jelenség: „a társadalom egyéni szabadságokra, szabad akciószférákra osztható fel, melyek tulajdonképpen mind szubjektív szabadságélmény objektivációi.” (42. o.) Az egyéni szabadság nem más Bibó értelmezésében, mint a szubjektív szabadságélmény objektivációja: „objektiválódott szabadság”.

A jogfilozófiai szempontból metaelméleti problémák tárgyalását követően tárgyalja Bibó a jog jelenségvilágát, „ajog tapasztalati valóságát”. A „mi a jog?” kérdésére adandó válaszok közül három tipikus megfogalmazást emel ki, melyek közismert neokantiánusi megközelítéseket tükröznek. Az első ajog statikus valóságát, társadalmi funkcióját igyekszik megragadni, s a jogot tényleges emberi magatartásokként, cselekményekként, illetve pozitív parancsként, szabályként, normaként fogja fel: „a jog területén erős tendencia érvényesül abban az irányban, hogy valóság és norma egymásnak megfeleljenek, a valóság a normának megfelelő, a norma a valóságban érvényesülő legyen.” (61. o.) A második típusba sorolhatók azok a megközelí18