Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Szabadfalvi József: „Coactus tarnen volui!” (Bibó István jogbölcseleti munkássága)

tések, melyek a jog keletkezéséből, dinamikus valóságából indulnak ki, s a jog eredetét vagy a társadalmi hatalomban vagy a megegyezésben látják. És végül a harmadik típusú magyarázat szerint léteznek olyan tapasztalati leírások, amelyek a jogot céljából, ideális funkciójából kiindulva akarják jellemezni, s ennek során a jog lényegét vagy a társadalmi rend, ajogbizton- ság vagy a társadalmi igazságosság, az etikai értékesség mozzanatában látják.

Bibó a jog szempontjából két alapvető szubjektív „élményt” nevez meg (kényszer-, illetve szabadság élmény), melyeket a jog neve alatt összefoglalt jelenségcsoporton belül kell keresnünk: „minden jogi magatartás vagy kényszerített magatartás, vagy szabad magatartás, minden jogi szabály vagy kényszeríti cselekvőségünket, vagy vele egyirányban fejti ki hatását.” (63. o.) A szerző szerint a jog tapasztalati anyagában a kényszer- és szabadságelemek bizonyos egyensúlya figyelhető meg.

A több évszázados jogelméleti kényszervita legfontosabb megállapításait ismertetve megállapítja, hogy a jog lényegét a fizikai vagy lelki kényszerben, a szankcióban kell keresni. Bibó maga is úgy véli, hogy a jog kényszerrend, s a „szankció alatt nem csupán erőszakalkalmazást tartalmazó jogkövetkezményeket kell értenünk, hanem minden jogkövetkezményt, melynek valószínű bekövetkezése és a jogkövetőkre való hatása alkalmas arra, hogy a jog kényszerének tényezője legyen.” (79. o.) A jogi szankciót azonban szemben más társadalmi normák (morál, konvenció, szokás, illem, divat) által gyakorolt kényszerrel nagyobb fokú kiszámíthatóság, bizonyosság, illetve előfeltételeiben szabályozottság, határozott körülírtság jellemez. A jogi szankció a többi társadalmi szabály szankcióitól az „objektivitás fokában” különbözik: „a magatartások közös tartalma a magatartások konkrét lefolyásától elválik, társadalmi intézménnyé lesz s mint materiális objektiváció az objektiválódás legmagasabb fokát éri el.” (81. o.) Vagyis a jogi szankció testesíti meg a „legobjektívebb kényszert”. Mesterére is utalva megállapítja: „Az egymásból folyó jogkövetkezmények: szankciók a jog számos területén hatalmas eljárási rendszerekben, perrendtartásokban épültek ki, melyek a kényszer tartalmi (materiális) objektiválódásának legnagyvonalúbb megjelenései.” (81-82. o.)

A jog és a szabadság kapcsolatának tárgyalásakor Kant ismert meghatározását idézi - „a jog azon feltételek összessége, melyek alatt az egyik ember önkénye a másik önkényével a szabadság általános törvénye szerint megállhat” -, mely pregnánsan fejezi ki a jog szabadságfunkcióját. A jog tapasztalati valóságában nemcsak a „hogyan reagál a jog, ha a jogszabály és a jogkövető akaratiránya ellentétbe kerülnek egymással?”, hanem a „mit jelent e jog abban az esetben, ha a jog parancsa és a jogkövető akaratiránya megegyeznek?” kérdése is fölvetődik. Elképzelhetetlen, hogy a jogrendszer hosszú távon a jogszabály címzettjeinek túlnyomó többségével álljon szemben. Bibó szerint már csak azért is kell a jogfilozófiának a szabadság kérdésével foglalkozni, mert a jog kényszerétől szabadon hagyott cselekvési terület („magánügyek”) nagy mértékben objektív szabadságot jelent. A szerző különös figyelmet szentel a „polgári szabadságjogokénak (tulajdonjog, gyülekezési szabadság), melyeknél a jog kényszerétől való objektív mentességet maga a jog állapítja meg: „A polgári szabadságjogok képezik a jogban megvalósult objektív egyéni szabadság legmagasabbrendű materiális objektivá- cióit...” (98. o.) Kétségtelen - vallja Bibó -, hogy „ha a jog a legobjektívebb kényszer, akkor az általa szabadon hagyott terület a legobjektívebb szabadság.” (99. o.) A jog világában a szabadság legjellegzetesebb megjelenései azok a jogintézményekként szabályozott szabad magatartások (jogügylet, keresetindítás, végrendelet), amelyeknek előfóltételei, formája, és hatása a jog által objektíve és biztos találékonysággal vannak meghatározva.” (103. o.)

Ezt követően a szerző a „mi a jog?” kérdés kapcsán tárgyalt neokantiánus jog-koncepciók tükrében mutatja be a jog világában érvényesülő kényszer és szabadság egymáshoz való viszonyát, kölcsönös összefüggését. A jog lényegét, kétarcúságát meghatározó bibói fogalom szerint: ,A jogra... jellemző, hogy egyidejűleg gyakorolja a legobjektívebb kényszert és valósítja meg a legobjektívebb szabadságot.” (105. o.) A jognak ez a kétarcúsága nem újkeletű dolog a jogelméleti gondolkodásban, de gyakorta valamelyik oldal túlhangsúlyozásával kíván új szemléletmódot kialakítani. Véleménye szerint „az objektivációnak ez a kettős feszültsége adja meg a jog igazi erejét az összes többi társadalmi szabályok felett”. (107. o.) Jó neokantiánus módjára tételének igazolásául részletesen bemutatja a kényszer és szabadság változó viszonyát az egyéb társadalmi (erkölcs, hatalmi parancs, szokás és konvenció) normatípusokban, ezzel is igazolva a jog „differentia specificá”-ját.

19