Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Szabadfalvi József: „Coactus tarnen volui!” (Bibó István jogbölcseleti munkássága)

határozóbb irányzattá a neokantiánus iskola vált, mely virágkorát épp akkor élte, amikor Bi- bó jogbölcseleti tanulmányait folytatta. A két világháború között ezt az irányzatot olyan személyek képviselték, mint Rudolf Stammler, Hans Kelsen, Gustav Radbruch, a magyarok közül Somló Bódog, Moór Gyula, Horváth Barna. Ha röviden kívánjuk az iskola főbb jellemzőit meghatározni, akkor szót kell ejtenünk a kanti (neokanti) filozófia hatásáról. Elsőként kell szólni az ismeretelméleti és módszertani kérdések (módszertisztaság) előtérbe helyezéséről, mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a jogfilozófia „mivoltát” és feladatát pontosan meghatározzák. Második hatásként kell megemlíteni a tapasztalattól mentes a priori és a tapasztalaton nyugvó a posteriori fogalmak megkülönböztetését, melynek következményeként az újkanti jogfilozófia a jogi tapasztalattól és a jogszabályok változó tartalmától független „tiszta” jogi fogalmakat kíván meghatározni, ezzel is elhatárolva a jogbölcseletet a tételes jogtudományoktól. Harmadikként kell kiemelni, hogy a neokanti jogfilozófia a kanti filozófia nyomán élesen elválasztja egymástól a valóságot (Sein) és az értéket (Sollen), a „mi van?” ké- rédését a „mi legyen?” kérdésétől.

Bibó kötődését az újkanti paradigmákhoz, jól példázza az, amit a filozófia és jogbölcselet kapcsolatáról a „Jogfilozófia”-vitaülésen mondott: „a jogfilozófia vonatkozásában az ismerettárgy problematikus volta s a valóságnak és értéknek mögötte álló éles ellentéte tulajdonképpen nem a filozófia oldaláról került be a jog világába és a jogfilozófia perspektívájába, hanem először konkrét jogesetek sokaságában konkrét valóságok és konkrét értékek összeütközéseinek élményei töltötték el a közösség tagjait a valóság és érték radikális ellentétének érzésével, s ennek filozófiai megfogalmazása az, amit tévesen viszünk be a filozófia követelményeként a jog világába.” (169. o.)

A neokantiánus jogfilozófia a maga számtalan vonulatával a legkülönbözőbb jogbölcseleti konklúzió levonására alkalmas. Az újkantiánus filozófia ismeretelméleti agnoszticizmusa, módszertani dualizmusa, értékrelativizmusa tette lehetővé az egy forrásból táplálkozó filozófiai rendszerek sokféleségének kialakulását, illetve az erre alapozó jogbölcseleti felfogások sokszínűségét. Az sem véletlen, hogy épp ezen irányzathoz tartozók kritizálták leginkább egymás elméletét. Bibó sem volt e téren kivétel, nemcsak Hans Kelsent opponálta, hanem az általa oly nagyra értékelt Horváth Barna elméletének ellentmondásait is szóvá tette. Mindemellett az eltérő vélemények egymásmellettiségének, egymással való konkurálásának volt a híve. Magántanári próbaelőadásában erről így vélekedik: „semmilyen jogi kérdésben nem lehet egy bizonyos jogi meggyőződés igazságát kimutatni”, vagyis sem a „logikai pozitivizmus” (neokantiánus jogfilozófia), sem a „szociológiai pozitivizmus” nem ad kielégítő választ a jogelmélet fo kérdéseire. Az elmélettörténeti áttekintés alapján mégis arra a megállapításra jut, hogy „a jogelmélet fejlődése felmutat olyan erőket, melyek ezt a tudományt túljuttatják a terméketlen spekulációkból és felületes általánosításból eredő álproblémákon, s a jogelmélet, miközben ezeket a kérdéseket megoldja, egyben a rendszeresebb és valósághoz hívebb jogismeret felé is halad.” (94. o.)

Bibó maga is megkísérelt saját jogfilozófiai rendszert kidolgozni. A magára valamit is adó jogfilozófus ezidőtájt a ,jog mibenlété”-nek kérdésére önálló teória fölállításával válaszolt. Bibó esetében csupán a fiatal kor meglepő egy kissé, egyébként ugyanígy cselekedtek a legkiválóbb magyar jogbölcselők, Somló Bódog, Moór Gyula, Horváth Barna is, hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük. A húszas éveinek elején járó ifjú a Kényszer, jog, szabadság című könyvében életkorát meghazudtoló alapossággal és mértéktartással fog hozzá az „elmélet” megfogalmazásához. A neokantiánusoknál megszokott filozófiai megalapozottságú mű három nagy részre, három fejezetre oszlik. Az első tárgya a kényszer, a másodiké a szabadság, a harmadiké - amely teljedelemben megegyezik az első két fejezettel - a jog. Bibó szándéka szerint a kényszer és szabadság filozófiai kategóriáinak alapos tisztázásával, a kényszer és szabadság hálójában próbálja meg megragadni a jog lényegét. Valójában a mű harmadik fejezete az, amely szűkebb értelemben vett jogbölcseleti kérdésekkel foglalkozik. A továbbiakban Bibó kényszer- és szabadságelméletét csupán annyiban érintjük, amennyiben jogfilozófiai téziseinek megértése szempontjából elengedhetetlenül szükségesek.

Bibó a mű bevezetésében a tudományos megismerés két, az elméletalkotásban fontos típusát (racionális, illetve empirikus) különbözteti meg. A jog, kényszer, szabadság összefüggéseinek vizsgálatakor elsőként mindig azt vizsgálja, „mit érzünk, mit nevezünk, mit tapasztalunk” kényszernek, szabadságnak, vagy éppen jognak. Ez a fajta megközelítés (az

17