Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XIV. - Visky András: Hóbagoly

Visky András: Hóbagoly

Harmadik könyve ez a költőnek, s az első magyarországi. Rangos teljesítmény, akár nemzedékére, akár a teljes magyar költői mezőnyre gondolunk, s nemcsak Erdélyben, hanem költészetünk egészét tekintve is. Az első két könyv nem került nálunk teijesztésre, az utóbbi években azonban viszonylag rendszeresen találkozhattunk Visky András munkáival folyóiratainkban is, így már vártuk ezt a kötetet.

Nemcsak erdélyi elődeihez, ámde kortársaihoz képest is különös költő munkája a Hóbagoly. Már a hetvenes évek pályakezdőinek nagyobb része olyan utakra tért, amelyek tudatosan is szakítást jelentettek a következetesen vállalt irodalmi szolgálatelvűséggel. Visky az újabb évjáratokból ennek a másfajta szemléletének egyik legkövetkezetesebb képviselője. Ha nem tudnánk, alighanem eszünkbe sem jutna, hogy erdélyi költő, s ha nem magyarul írna, talán az sem, hogy magyar. Mégis igazságtalan így ez a kijelentés, hiszen korántsem valamiféle gyö- kértelenségről van szó. E versek igenis elárulják eredetüket, megmutatják hajszálgyökereiket, s nem az alkotói szándék ellenére. De a létezésnek nem a konkrét, történelmi körülmények által determinált meghatározottságát helyezik a költői szemlélet előterébe. Orfikus jellegű költészet ez, amely az életet és a létet úgy vonatkoztatja egymásra, hogy az egyetlen élet és annak haláltudata mindegyre a létezés egyetemességével szembesül. A létezés Visky- nél is a létformák összességét jelöli: a tudatos és a tudatnélküli, az emberi és az állati, a növényi létet, sőt az élettelen dolgokét is, amelyek szintén léteznek, mégha nem is élnek, részei az időben zajló körforgásszerű változásoknak, amelyeket az ember szempontjából ha lélekvándorlásnak talán nem is, de életvándorlásnak nyugodtan nevezhetnénk.

Belátható, egy ilyenfajta lírában a természet helye kitüntetett. Az egyetemesség jelentésköre nem az emberre szűkül, hanem a földgolyó egészére tágul, s ennek az egyetemességnek két legjellemzőbb motívuma a tenger és a hó, a havazás. A Fekete dió. Legenda élőlénnyé, az életelv megtestesítőjévé teszi meg a tengert, amely a diót utaztatja hullámain, majd partra veti, hogy meggyökerezhessen. Talán a tengerénél is összetettebb, mert a hagyomány által kevésbé megterhelt a hó motívuma, amelyben a tisztaság képzete ugyanúgy benne van, mint a be- és eltemetésé, s ennek ellentéteként a könnyen megláthatóságé. Maga a Hóbagoly is példa erre: „a hóbagoly hova rejtezik? világítja / s kézrekeríti a tolla, mely ápol s / eltakar, hol van az ő élete fája az / egyértelmű hómezőn”.

Az emberénél tágabb értelmű egyetemesség és az időnek az értékek szempontjából körforgásszerű felfogása indokolja a kérdést: „a kezdeteknél bölcsebb lehetsz-e?”, s az állítást is, hogy a lélek „igénytelen, ha a / teljességet éli!” (A régi mesterek). Mégis szorít a feloldhatatlan ellentmondás: ,ggy lehetsz csak, mielőtt / a mindenség lennél” (Ablak). S tovább meditálva: „milyen / otthontalan, ki a világból otthont / hasított magának, s tetővel vakította / meg az eget, az ablakban áll s viharlámpával / világít magának, semmi nincs, ami ne az / övék volna, a növényeké, semmi, ami / a mienk, lehajtjuk fejünk, fáradtan, / nebántsvirág és veronika ragyog reánk.” (Az utolsó fénykép).

A természeti lény voltára ügyelő ember a harmónia képzeteit mutatná fel, ám mindegyre e képek elérhetetlensége józanítja ki. A versek ezért lesznek elégikus himnuszok: közelítések az elérhetetlenhez és a megnevezhetetlenhez. S bár az nem tudható, „lehet-e a vers az örökléthez létra?” (Erkély), „követned kell, süni szólni késztet, nem / lehetsz tanú, cinkos csak, aki küszködve / elfed, amint szól, számbavesz és elvész, / mert titok az egész és homály, végbement / nélküle s önnön szőnyegébe mintázta mégis” (Tükör). S a titok és homály közelítéséhez a leghatékonyabb segítség a kép és a zene, a versdalammal egybeforró látomás. (Pesti Szalon, 1992)

109