Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Szekér Endre: Csorba Győző halálára (1916-1995)
Csorba Győző halálára (1916-1995) „mert minden pillanatban megtörténhet a jóvátehetetlen” (Csorba Győző: Álság) /V ™ agy költőtől kell búcsúznunk: Csorba Győzőtől. Most a gyász első napjaiban talán az lenne a hozzá leginkább illő búcsúzás, ha verseit olvasva hajtunk főt előtte. Minden felesleges retorikát, díszes gyász-szalagot, feltűnő koszorút mellőznünk kell. Az ő tiszta versbeszédét, kristálytöménységű verssorait idézzük. így búcsúzunk Tőle. ,A senki földje felé” haladt már az utóbbi években. Az élet és a halál közti válaszúton haladt. Egyik versében kiemelte az „előbb” szót címként, majd a versszövegben hatszor: „Előbb csitulni kell...” Aztán? Utána? „Aztán utána azután (lehet) hogy mintha akkor kezdenéd.” Észrevette azt, hogy jaj hogy megszürkült a világ / megszürkült mindenünnen”. Eltűntek a színek, az álmok, a fények. Megtorpant, amikor a szomszédban meghalt egy öregasszony, aki a kert fáival, bokraival beszélgetett. Nincs többé. Hiába keresi. Máskor meg a versben kiemeli az itt és az ott szavakat („félig vagy hányadrészig ott?”). Múlnak napjai. A lába elé sem néz. (Hirtelen az őszikéket író öreg Arany jut eszünkbe, aki lába elé néz sétájakor.) A költő ereje kettős: a testi gyengül, a szellemi változatlan. Egy szokatlan szót tesz a test elé: „csóró”. Csóró, elesett, elgyöngült, kiszolgáltatott. („A csóró test remeg bőrig kifosztva”). Eltűnődik állapotán: „Ha cserben hágy a szív s az ész...” Illyés Gyula írta: „Doleo, ergo sum.” Fájok, tehát vagyok. Majd így folytatta Illyés: „Alomvilágban él, kinek csak öröme van. / Rosszul érzem, de legalább én érzem magam.” Csorba Győző is „domesztikált fájdalomról” ír, a belső szenvedésekről szól, „se fennhéjázás, sem alázat / nem vesz ki kínjaid közül.” Máskor meg felkiált: Dona nobis pacem! Adj nékünk békét, adj, Úristen! Megint a fájdalmak, a fájó benső testrészek kerülnek elő: így készít furcsa leltárt. A máj, vese, tüdő, gyomor, szív „csak egymásért, ne egymás ellen” dolgozzon. A múló időre kénytelen odafigyelni: hetven év. „Megriasztja” ez a szám: hetven. Mind őszebb a haja, meg-megroskad a térde, szédülő a járása. Ezt természetesnek, „helyénvalónak” nevezi. Komor verscímek következnek: „Kórház után”, „Klinikai töredékek”. Mind több halál van körülötte, híres emberek, mint Orson Well es és mindennapi ismerősei, például Németh bácsi távoznak el. Minden szenvedése ellenére „nem”-et mond, „nem akarom”, versébe illeszti pécsi utcáját, a Damjanich utcát, kedves városát, Pécset: egyiküket sem szeretné itthagyni. Megborzong. Szürkülni kezd. Mi marad még? Mi mindenre kellene választ adni? Mostmár világosan meg kell írnia: mi fontos és mi nem. Újra meg újra nagylányaira gondol. Búcsúzik és búcsúzások tűnnek fel neki. Barátai mennek el mellőle hirtelen: Jékely Zoltán, Martyn Ferenc, Kálnoky László, Szabó Ede, Szederkényi Ervin. Versbe foglalja, hogy Jékely Zoltán utolsó éveiben éjszaka nem merte kivenni a kezét paplanja alól, nehogy a halál megragadja. S hogy változik az emberi test! Babits, Illyés mennyit vallott erről! Csorba Győző „vetkezvén bőrig meztelenre”, fogyóban, elfogyóban(?) vall. Nem tiltakozik. Tudomásul veszi a megváltoz- tathatatlant. „Tér és idő kimérve”, tudta, tudja. Nincs mit tenni ellene. De megkérdezi: mikor és hol áll meg végképpen szívverése? Közel a halálhoz - barátait búcsúztatva -, olykor belefo- gódzik az élőkbe, az életbe. Köszönti Határ Győzőt, Bertók Lászlót. Az idegenvezetőt köszönti egy másik idegenvezető, Bertók ötven esztendejét ezekben az „agyonkuszált napokban” szellemes szakmabéliként szólva az „idegen-bukdácsolásról”. Drága Győző, kedves Győző bátyám! Szomorúan lapozgatom versköteted, fájdalmas tény, hogy onnan, messziről nem kapunk Tőled verset, levelet. De megmaradnak régi szavaid, verseid, melyek példát mutatnak a fiatalabbaknak: „valaki valahogyan valamikor gazdagabb lesz / vele és általa”. Szekér Endre 110
