Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XIV. - Mózsi Ferenc: A remény epileptikája

a halál / angyala hasította volna / ketté őket, és nem tudja senki, / mi van a fákkal. A golyónyomokról, / amiket látsz bizonyos / kelet-európai gránitokon, / tudod, hogy honnan jöttek. / De mi az, hogy meghasadnak a fák. / Mi az, hogy meghasad a szívünk.” (Valami hasogat). Olyan léthelyzetek ezek, amelyekben „életbe lép / az életmentés kötelező parancsa” (Berepülés az öbölbe), s ez adott esetben a versalkotás. (Magvető Könyvkiadó, 1993)

Mózsi Ferenc: A remény epileptikája

Mintegy két évtizedes nyugat-európai és észak-amerikai emigráns-lét után érezhette úgy Mózsi Ferenc, hogy hazaérkezhet íróként s szerkesztőként is, s ezt a könyvét már a Chicago- Budapest helymegjelöléssel láthatta el. E hazatérésre irodalmi értelemben is jellegzetes alkalmat kínál a Kassák Lajosra való emlékezés, az előtte való tisztelgés, e könyv ugyanis „Kassák Lajos halálának 25. évfordulójára a mester számozott költeményeinek kapcsán” jelent meg. Kassák e műve „hivatalosan” éppen száz darabból áll, s ezek mindegyikéből választ egy rövi- debb idézetet címként Mózsi, s így az ő kötete - a Kassák-költemények számjainak rendjében — szintén száz darabból áll. A kötetet Marosán Gyula illusztrációi egészítik ki, s az idős művész Kassákhoz ugyanúgy kötődik, mint az őt megidéző fiatalabb pályatárs munkájához.

Kassák híres számozott költeményei hosszabb idő leforgása alatt keletkeztek a húszas években, egy olyan időszakban, amelyben az alkotó szemlélete többrendbeli változáson ment keresztül. Ehhez képest Mózsi Ferenc kötete egyetlen lendülettel készülhetett el, s ha véletlenül mégis több év munkája lenne, akkor is teljesen egységes. A könyvet szerkezete, jellege egyértelműen az hommage műfajába sorolná, azonban nemcsak erről van szó. Bár kétségtelenül meglehetősen erőteljes - ha nem is az azonosulási, de - a rokonulási hajlam. Leginkább talán az alaphelyzetben. Itt is egy életútja felezőidejében járó férfiról van szó, aki elért már bizonyos eredményeket, volna oka némi megelégedettségre is, a világban körülnézve mégis számosabbaknak találja a hiány jeleit. Már a kötet címe is erre a helyzetre irányítja figyelmünket. Maga a remény, főként ilyen kiemelten, szinte leírhatatlan lenne manapság, ám a nyavalyatöréssel kapcsolatba hozva más a helyzet. Még így is, ha az epileptika kifejezés magyarul szerepelne, túl sámánosnak, mítoszinak éreznénk e címet, így viszont valami konstruktív tárgyiasság hatja át azt. Mint az epilepsziás állapot: jön és távozik is a remény, egy másik lehetséges értelmezés szerint pedig maga a remény vált epilepsziásán beteggé. Mindegyik esetben ott van azonban a betegség, a gyógyíthatatlanság és a túlélés lehetősége, valamint az a kérdés is, hogy vajon a remény a normális állapot-e, vagy a reménytelenség. A kötet egésze inkább a remény jogáért szól: a felnőtt férfi józanságából nem a reménytelenség könyve születik meg.

A léthelyzetbelin túl nyilván lehetne találni életrajzi párhuzamokat is a megidézett és a megidéző között, ezt azonban nem tartom lényegesnek. Sokkal fontosabb az a rezignáció, amely Mózsinál a klasszikus avantgárd letisztult formanyelvi eszközeivel egyenletesen kitartott, tárgyiasan elégikus hangon szólal meg: „nehezen nyitható fiókok rekeszeiben kutatok / még kétezer levél és lehullott a rezgő múlt / megőrizni és megőrződni / jegyzőkönyvszerű feljegyzések a jelenről / segítsétek túlélni ezt az évezredet / van ami a mocsárban is megfogan” (68 „kristályaim fénytöréseiben őrizlek”). E világszemléletben a legbiztosabb érték, viszonyítási pont a társ, a feleség, a család, s megnyugtató az is, hogy „az egyszerűség kedvéért az Úr megadta / a szürke hasznos életet is” (99 „nem könnyű az élet”), vagyis a költőnek nem kell, nem is szabad a kiválasztottság különös tudatával élni. S azt is tanúsítja e könyv, hogy a klasszikus avantgárd szemléleti és poétikai eredményeinek alkotó továbbvitele jó esetben több eredménnyel kecsegtet a neoavantgárd nem egy lehetséges útjánál. Annyi mindenképpen látszik, hogy a konstrukció és a dekonstrukció szélsőséges típusai között vannak olyan megoldások is, amelyek modem és mégis a versegész élményét keltő alkotásokat eredményezhetnek, s közben sem az idill, sem a nihil nem válik dominánssá bennük: „vegyük úgy mintha most jobban lenne / ezért a reményért már nem érdemes öngyilkosnak lenni / vigyáznak ránk csábos csillagok / valóságot kéne álmodni gyermekeim / éljen az egyén szabadsága / éljen a többszemélyes haza” (27 „ki ne szeretné jobban a győzelmet mint a halált”). (FRAMO Publishing, 1992)

108