Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XIV. - Kiss Anna: A jelenlét

többféle van azonban. Eligazíthat bennünket a versfílmnovellák kialakulása: a költő ismeretlen fotókat válogatva, rendezve, „életre keltve” épített fel egy sosemvolt, de lehetséges világot, állandó szereplőkkel, s ezeket egy még általunk is belátható, mondjuk századeleji világban gyökerezteti meg (amikorról a fotók nagyobb része származhatott), ugyanakkor a jelenhez is köti őket, legkövetkezetesebben azzal, hogy maga az elbeszélő-költő személy a jelenben létezik, ugyanakor ez a két idősík nem csupán egymásra vonatkozik, hanem arra az időre is, amely valamiképpen „történelmietlen”, ugyanis nem az egyes korok sajátosságait emeli ki, hanem a közös, a változatlan jegyeket. E közös jegyek egy olyan mitológiába olvadnak át, amely az alkotó egyéni leleménye, teremtménye, ugyanakkor elszakíthatatlan az általunk ismert mítoszoktól, s azoknak is legősibb típusaitól-rétegeitől.

Kiss Anna hajdan a sámán, majd a boszorkány szerepköreit felöltve szólalt meg, később a művész igen változatos szereplehetőségeit mutatta fel. Teszi ezt ma is, de némiképp ismét elmozdulva. Ennek csak egyik jele a sámánnak és a hozzá kapcsolódó mítoszi világnak az ismételt feltűnése. E visszahajlással párhuzamosan következetesen megmutatkoznak a távolkeleti mitológiák elemei is. Ugyanakkor mind kihagyhatatlanabbá válik a szövőszék motívuma, amelynek révén a költő mindinkább a Párkák egyikeként mutatkozik meg, aki nem mindentudóként, s főként nem saját belátása szerint, hanem valamilyen felsőbb hatalomnak, végzetnek engedelmeskedve teszi a dolgát, bajlódik „a szövőszék szálaival”. Miként a szövőszéken lévő anyagba különböző szálak „lépnek be”, alkotnak ott rajzolatot, mintázatot, majd szakadnak meg, betöltve „sorsukat”, hasonlóképpen pereg a film is a képzelet által vezérelten. Itt a cselekmény „szálai”, figurák, helyzetek válnak a versanyag részeivé, majd tűnnek el. Am a cselekmény nem igazán történéssor, inkább helyzetek, képek mozaikos kapcsolódása. A „filmno- velláról” mindinkább leválik a hagyományosabb értelmű novellisztikusság, „szakad” a film: „Bár, / Samáelnek/ a jövő, mint a / múlt, a láncon / romboló, lassú inga, mi fájának / lódul sötéten. Rémlik / celluloid-kúszása az álom / nagy nyári vetítésén, / gépbefűzött felhőivel a néma / filmszakadásos / égnek.” CNaptárlapok a szélben). Ez a mozaikosság legkevésbé a kötetet záró műre, A világfilmre jellemző. A különböző változatok azonban szervesen összefüggnek, s a filmszerűség a magánlét mitologizált kezdeteiig vezethető vissza: „Moaré kabátkában Mári / ezerkilencszázugyanakkor csákót, / köpenyt kapott magára, hogy a / feldúlt ólaktól elkergesse a / tyúktolvajokat és fordítva / néztük a világot egy régi / istenverte lencsén át! Azóta / a Min- denség csak egy nagy / vágószoba kilincstől a / vakablakig!” (Naptárlapok a szélben).

A gyakoribb vágások következtében válnak most kulcsfontosságúvá a vers-miniatúrák, amelyek versek a versben formában jelennek meg (Tükör a hóban, Naptárlapok a szélben), s kíséri őket a költői reflexió: „Azt, ami / e képek mentén történt, / hunyott szemmel, / mint egy forrás torkán át / befelé haladva újraélem / az eredetig.” (Tükör a hóban). A vágástechnika másik, itt jellegzetessé váló típusában idézőjellel is elkülönített, különböző hosszúságú versszak- nyi monológok követik egymást, egyetlen beszélőre utaló megoldással. A Túl a sakktáblán távolkeleti mitologikus képzetkörben teszi ezt, a Tovább! a számunkra ismerősebb sámánosban: „Itt / hal meg a szél, / a víz lassul pezsegve, / holdkő-kavics porondján sátor, / sötét a sötéten, vadlúdszellem / tukmálja rám a nyílás / fölé akasztott lélekdobot, / mormoló beszédet a / szélből:”, s e beszéd kezdő és záró képe egy megromlott világ látomása: ,jött egy ember, / felfordított egy követ, / és a dolgok / elkezdtek rosszul menni, / akkor télen / dőlt meg az / élet fája és a hold / vörös kávája / vérzett”.

Sorsunkat azért is kell tehát újraélni „az eredetig”, hogy meglássuk a mai racionalitással oly sokszor elutasított determináltságot. Álét egyszerre „kerekded” és „felfoghatatlan” (Tükör a hóban), s ez vonatkozik álom és valóság kettősségére is, egységére is. A világfilm teljes nyíltsággal kérdez rá a megválászolhatatlanra, s részletes elemzést érdemlő gazdagsággal összegzi szinte e költői világ pillanatnyi szemléletét és poétikai eszköztárát. Nemcsak a teremtett figurákban vonatkoztatja egymásra a mítoszit és a hétköznapiasan valóságosat, hanem a hozzá kapcsolódó, önálló versnyi terjedelmű költői reflexióban is, méginkább sokszorozva a tudat tü- körszínjátékát. (Tekintet Könyvek, 1993)

106