Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XIV. - Kiss Anna: A jelenlét
összefügg a személyes létnek azzal a sorsképletével, amelyben az alkotó mind következetesebben kénytelen szembenézni az elmúlással, a nélküle való jövővel. Tudjuk persze, hogy ennek a ténynek gyakorta van „fegyelmező”, azaz klasszicizáló ereje. Különös, talán szerencsésnek is tartható egybeesés azonban, ha az egyedi pályaképnek a belső út törvényszerűségei miatt megmutatkozó sajátosságai egybecsengenek általános, nemzedékektől jórészt függetleníthető kortendenciákkal, mint most a nyolcvanas-kilencvenes évek klasszicizálódásával. Lászlóffy Aladár költészetére mindig is az idő szuverén birtoklása volt a jellemző: a különböző történelmies idősíkokat - egyaránt otthonosan érezve magát bennük - szikráztatta ösz- sze, ám eközben a maihoz képest jóval idealisztikusabb jövőképet látott maga előtt. Most azonban úgy érzi, „mintha nem ugyanaz az áldott / idő játszana már velem” {Idők), s emlékezetes képsorban érzékelteti az öregedést: „Most látom hirtelen megöregedett / a kezem; lemosha- tatlanul bámult meg, / ráncos lett mint ősgyíkok feje s mint / légifelvételeken a föld.” (A látogatók). Maga az idő és az időt személyessé tevő tudatmozgások több jellegzetes síkot jelenítenek meg a versekben. Az első a személyes sík, amelynek nemcsak az öregedés a sajátossága, hanem velejáróan a személyes lét igazi időbeliségének a tudatosodása, a lezárt-lezáródó múlt és az elkerülhetetlen jövőkép beépülése. Másodikként említsük a történelmi síkot, amelynek talán az a legfontosabb új vonása, hogy míg korábban inkább volt értelmezője-szem- lélője a történelemnek a lírai én, most sokkal inkább a személyes sors hullámoztatója. így a személyes sors történeti ideje mellett érthetően válik ki két idősík: az antikvitásé, Rómáé és a „keleti” reneszánszé-barokké, elsősorban persze Erdélyből nézve azt. E „reneszánsz” jellegnek állandó kísérő motívuma a könyv, a könyvtár és a zene, ez utóbbinak sokkal inkább a barokk változata, hiszen Bach neve következetesen ismétlődik a szövegekben. A könyv és a könyvtár a kultúrának általában, s az irodalomnak is jelképe hagyományosan, ugyanakkor a múlé- konyság és a maradandóság idődimenzióját is érzékelteti. Mindegyik esetben etikai vonatkozásai is vannak: „Minden leomlik, tovatűnnek / egyéb erők, a szép, a jó, / mikor a betűből a bűnnek / még mindig ostor fonható.” (A könyv katedrája). A zene nemcsak rokon művészetként van jelen, hanem a zeneiségnek a nyelvtől elválaszthatatlan sajátosságaként is. Egy hajdan szikáran racionális költő vált a zeneiség édességét és varázslatosságát egyaránt érzékelő és érzékeltető művésszé: aklasszicizálásnak akötöttebb ritmusokkal együttjáró jegye ez. S a zene jelen van a létszemlélet dallamaként is, s ez egyúttal az idő végtelen dallama is, miként „Brassai két vak szemüregében / a szobron, a Házsongárd legtetején” A tekintet, amely „Elnéz a fák felett, még mindig a rég nem látott világra, a / színek és számok és nyelvek és történelmek / fejbentartható hatalmára, a szállongó / nyár, tél, ősz fenyőlábakon álló örök / monostorára. Az élet hatalmából / a halálban fölötte állva. Alatta állva, / az ő tekintetével az élő az időkben / olvas: hirtelen tudva-érezi mindazt, / mit tudni lehet, és bátor lesz tőle.”. E megidézett mű is tanúsíthatja, hogy az idő harmadikként említendő síkja, a természeti, át van itatva a személyes és a történeti síkok sajátosságaival, s hogy ez az átitatottság kölcsönös. Élet-halál kettőse adja meg az alapját, az a tény, hogy „a csendben körülöttünk minden / megpróbál sokáig élni” {Sokáig élni), az a hit, hogy „mégis jó, a legjobb itt a földön” {Vágtat a hó, az utolsó kísértet), az a remény, hogy örök a Folytonosság. Ugyanakkor a személyes sors bevégződésének tudata, és a létrehozott mű hatalmának-maradandóságának kétarcúsága az elégikus rezignációnak is helyet ad, s éppen egy Illatos tavaszi este mondatja ki, hogy „a kiútnak bealkonyul”, képletesen szólva: „ennyi vers sem ad hatalmat” {Bogáncstánc), pedig „az emberi szóban az éden” {Óda a kötéshez). (Kriterion, 1993) Kiss Anna: A jelenlét Kezdettől szervesen épülő s régóta jelentősnek tudott költői pálya legújabb állomása a szerző nyolcadik „felnőtt” köteteként megjelenő munka. Első pillantásra semlegesnek mutatkozik a köteteim, ám ha elődjeinek sorába állítjuk, homogén sort kapunk: A viszony, Az idő, Az esély, A jelenlét következnek egymásra. E könyvekben két uralkodó formát dolgozott ki és alkalmazott következetesen a költő: a versszínjátékokét és a versfilmnovellákét. Az előbbiek most hiányoznak a kötetből, helyettük viszont többrétűvé válnak a versfilmnovellák. Azt a költői műfajt nevezem így, amelyet tárgyias látomásosság határoz meg. Tárgyiasság és látomásosság is 105
