Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XIV. - Lászlóffy Aladár: Keleti reneszánsz
nem egy szürreális látomás, hanem egy - ilyenfajta elemeket is tartalmazó - elvontan tárgyi- as, tömörségében rejtvényszerű, enigmatikusan zárt világ. E világ nem felbonthatatlan, ámde néhol talán szükségtelenül túlbonyolított vagy túlságosan is szűkszavú, bár korántsem ez jellemzi, hanem az új út eredményessége. A hajdan a világ - és a látvány - szépségén ámuló költő most a belső világ összetettségén, belső és külső szintek diszharmonikus egymásravonatko- zásán meditál. Nem „menekülés” ez a belső világba, csak egy fajta mellett a másik fajta végtelennek a felfedezése, s ugyanakkor annak a belátása, hogy a végtelen számunkra csak részlegesen megismerhető. Egésze ezért mutatkozhat rejtvényszerűnek, ezért vagyunk „tört mi”. S ezért válik ez a líra orfikussá, vagy közelebbi példát említve, rilkei jellegűvé. S a költői alkat változása leginkább éppen ebben érhető tetten, hiszen a pálya első felének köteteiben nem volt orpheuszi jelleg. Orpheusz is az elveszett és vissza soha többé nem szerezhető tiszta harmónia énekese. Az emberiségnek ez a legnagyobb, ős-vesztesége a ráció határáig hatolva hidalható csak át a remény elvével. Hiszen a tiszta harmónia hiánya elsősorban a halált magát s annak tudatát jelenti, s ehhez képest a remény elve csak viszonylagos lehet, bár megtartó ereje abszolút érvényű. Kalász Márton költői világában a remény elve olyan harmónia-szigetekben, állandó motívumokban mutatkozik meg, mint a szerelem, a szeretet, a család, a költészet, a természet. Ugyanakkor ezekbe is be-beszivárog, teljesen el nem háríthatóan a tépettség, a korlátozottság, a pusztulás képzete és érzete. A kötet tengelyében önállóan helyet kapó Költészet c. vers nyíltan rájátszik Arany Jánosra, s távolabbról sok, a költői és a madár-létet párhuzamo- sító alkotásra. A már nem is kalitkába, de kerek dobozba zárt lénytől rendre azt kérdik: »ott bent te ki vagy, te ki vagy / „ennyi volt újra ma reggeli álmom”, / mondod: „ennyi töredék hasonlatom” // mondod, lapulsz, végül a födelet / nyithatják, egy pillanat múlva rólad - / már fényt ért a titok // itt egy kupac ült szegetten, esetten / éveken át röpülni hallott / madár - madár-alakkal; így szárnyatlanul«. Harmónia és tépettség metszéspontján áll a költő, ámde nem hullhat sem a harmónia naív bájához vissza, sem a totális tépettség dermesztő ridegségének világába. A metszésponton megmaradást adja a remény elve, s ennek számára legmagasztosabb kifejezője, az orfikus szemléletet e világban megtartó, s mégis azon túlra is lendítő ereje, Isten képzete, a harmónia lehetőségének abszolútuma a „rettegő világ” számára, hiszen a kérdésben is ott bujkál a remény: „fóltörli-e Isten e temetetlen / szörnyűséget, nő-e bárkiből majdnem körtéfa / s letottyan húsnak a nyárvégi fűbe / hadd ízlelje holdfényen a szép orrú sün” (A másik melege). S az Úrhoz szóló Fohász köszöneté zárja a kötet egészét is, ám ez sem egyszólamú himnusz: „Uram, köszönöm neked a távozás lehetőségét a közelség / megrendítéséért” — indul az élettől búcsúzást is számításba vevő vers, amely mégis a virtuális halhatatlanság képzetével zárul: „akár a hamu-, a gyötrelemözönnek majd vége, köszönöm, ablakunk / nyílik, köszönöm a galamb jeléül odabent szerelmem kezét”. (Orpheusz Könyvek, 1993) Lászlóffy Aladár: Keleti reneszánsz Lengyel-, Magyar- és Erdélyország a kötet címadó versének viszonyítási pontjai: Koha- nowsky Jánost szólítja meg, hogy vajon találkozott-e Balassi Bálinttal. Jellegzetes, mégis esetlegesnek mutatkozó ez a könyveim, mert se a délszaki, se a keleti reneszánsz nem igazán jellemző rá. A „keleti” jelleg messzemenően jelen van, de azt is inkább a közelmúlt szóhasználatában értsük csak: valójában jellegzetesen közép-európai a versek világának eszmeköre. A költő azokkal a kövekkel azonosul a záróversben, amelyek az útnak, egy falnak a részei, s állják a taposást, a töredelmet: „Alljad egy kultúra nevében, / mely már barokk, vagy még / csak reneszánsz, kuruc, / de még romjaiban, de / majd romjaidban is / áldott és felismerhető.” {Alljad). Ebben a szövegösszefüggésben - a címadó versnél egyértelműbben - a keleti reneszánsz az elmaradottság jelzőjévé is válik, a sanyargatottabb sorsképlet példájává. S elsősorban talán így célszerű értenünk a kötet címét is. Másrészt viszont egy olyan költői „újjászületésnek” is szemlélőivé válhatunk, amely ugyan korántsem robbanásszerű, mégis a nagy visszatérések útját jáija a klasszikus értékekhez és szemléletmódokhoz. Paradoxnak mutatkozó módon ez az újjászületés szétszakíthatatlanul 104
