Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XIV. - Kalász Márton: Tört mi
a télben: / Micsoda nyár volt! Ó, micsoda nyár!”. A ciklus verseiben a korábbiaknál nyomatékosabban van jelen a történelem és a róla való költői eszmélkedés, kezdve a Requiem, 1956 korábban kiadhatatlan siralmas énekével, s folytatva Rákóczival, Táncsiccsal, a romániai magyarság beolvasztásának drasztikus eseményeivel, eljutva a Magyar homály rapszodikus látomásáig, amely személyiség-, család- és magyarságtörténetet rétegez egymásra s viszonyít az egész emberiség történetéhez, 1987-ben fogalmazva meg ma is ugyanúgy élő kérdéseket: „Mikor oszlik szét a homály? / Mikor lesz, hogy még van nemzet, de mégse fáj?”. Talán ha majd „fogja magát / s egyetlen sírba fekszik / Kossuth és Görgey?”. Ezt a történelmet s benne a személyes létet a hétköznapokon túl is nézve csak úgy lehet elviselni méltóan, ha a klasszicizmus fegyelmezettsége mellett megjelenik a szintén fegyelmezett irónia, amely az önelemzésben érvényesül a legteljesebben, bár belengi az elképzelhető jövő képzeteit is, a Demográfia helyzetét tekintve például így: „Az unokám majd sorbaáll, ha futni / akar egy csöpp előjegyzési réten, / s míg szaladgál, a többiek lesik, / mikor jár le a réti taxaméter.”. A gúnyba is át-átcsapó önirónia a legrészletezőbben a Hajnali látogató Heine-szel- lemiségű strófáiban bontakozik ki: az öregedés, az életszokások rigorózussága és a nagy mű megalkotása helyett az aprómunkába menekülő sorsképlet egyaránt megkapja a magáét. Az irónia olykor a nyelvi szintet is áthatja, játékosságot és jellemzést egyesítve: „Ma már minden vordítva fan. / Ki balra volt, az bobbra fordul, / ki bobbról jő az babra megy, / ó jaj, nyaloldalon ki bal ma már!” (Hommage). Az elviseléshez azonban nemcsak az irónia ad segítséget. A létnek és az emberiség-magyarság történelmének pátosza, szépsége is van, ezt a huszadik század sem tudta megsemmisíteni. Mivel azonban sem a pátosz, sem a szépség nem válhat sem abszolúttá, sem teljesen megtagadottá ebben a költői világban, az ironikus mellett meghatározóan jelen van az elégikus szemléletmód is (Fedélzetmosás, Macskaköves makáma), hol viszonylag egyneműen, hol iróniával is keverten, hol még a pátoszt is hozzáépítve (Divatjamúlt elégia). Mindezek pontos kifejezője a mottóvers, az Eszkimó nyár. (Orpheusz Könyvek, 1993) Kalász Márton: Tört mi A majd negyven éve kiadott első kötet címadó verse, a Hajnali szekerek így kezdődött: „Ezüstben furösztött hajnali földek; lucernák lilája s várakozó / árpáknak éretlen aranyzöldje -/ csillámlik, pezsdül az egész határ.”. A legújabb könyv címadó műve pedig emígy indul: „tört ilyen, tört olyan, tört egyéb, tört mi / kívül ennyi használhatatlan / nyelv majd csak használhatatlan lelket csinál / szólj, Uram, mi volt Bábel”. A különbség első pillanatra is meghökkentő, már csak azért is, mert a hajdani szerző sem verselő volt, hanem igazi költő, s e költőiség szerkezetében, lényegében következett be nagyfokú változás, amely nem írható le csupán azzal, hogy a lírába oldott, leíró jellegű tárgyiasság sokkal elvontabbá vált. Ez a változás egyébként megfelel líránk általános változásainak: a hagyományosabb, a lírai realizmus fogalmával jellemezhető leíró költemény - egyelőre - követhetetlen-alkalmazhatatlan típussá vált, s az elvonatkoztatás, az eltávolítás, a radikálisab intellektualizálás eszközeivel élnek korábbi képviselői. Együttjár ez azzal, hogy míg a korábbi eljárásmódban a lírai én a látványba vetítette a maga reflexióit, addig most szinte megfordult a sorrend: a reflexió lesz az elsődlegessé, s a látvány inkább csak a magyarázó ábra lehetősége. Mindezek mögött fellelhetjük a világ egészként való szemlélésének újabbkori ellehetetlenülését: sem az egész nem lehet birtokunk, sem igazi rendet nem találhatunk az elbizonytalanodás történelmi és személyes életidejében. Kalász Márton lírája sokáig a harmónia által volt meghatározott, s ennek viszonylagos egyértelműségét a nyolcvanas évektől váltja fel a következetes kétpólusú jelleg: a harmónia mellett a tépettség szólama is nyomatékossá válik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy naív lélek szembesül a kérdések sorával, hiszen maga a világ is riasztóbbá vált az évtizedek során, s így a létezés minden formáját áthatják a kételyek. A tépettség domináns jellegének megfelelően alakul a stílus, a szerkezeti építkezés is. A költemények, sőt az egész kötet hangneme rendkívül egységes, de maguknak az egyes daraboknak az építkezése szaggatott, hiátusos. Nemcsak arról van szó, hogy egy költői gondolatmenet bizonyos, leírni fölöslegesnek mutatkozó elemeit kihagyja az alkotó, hanem inkább arról, hogy e gondolatmenetben a korábbinál sokkal több az asszociatív jelleg, ám ennek következménye 103
