Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XIV. - Görgey Gábor: Eszkimó nyár
Vasy Géza Versekhez közelítve XIV. m Görgey Gábor: Eszkimó nyár A. A válogatott és új verseket tartalmazó kötet a szerző első ilyen jellegű reprezentatív könyve. 1981-ben megjelent ugyan egy verseket és drámákat tartalmazó válogatás Egy vacsora anatómiája címen, de az csak az 1960-1975 közötti verstermést mutatta fel, míg a mostani visszamegy a pálya kezdetére, az 1956-os Füst és fény c. kötetig. A válogatás élén a Magyar homály gyűjtőcímű új versek találhatóak, majd időrendben következnek a régiek, s befejeződnek egy sajátos ciklussal, az önálló kötetben is megjelent Nők szigete (1990) 21 erotikus szonettjével, amelyeknek keletkezési ideje egybeesik az új versekével, elvileg tehát közéjük is tartoznak. Görgey Gábor munkásságát végigkíséri a költészet, a közvélemény szemében mégsem ez a meghatározó, hiszen drámái, publicisztikája s újabban regényei, erőteljesebb visszhangot váltanak ki. Talán ez is oka volt annak, hogy a régebbi válogatás két műnemre is kiterjedt. Az Eszkimó nyár azt bizonyítja azonban, hogy szélámyék-helyzete ellenére is értékes és megismerésre érdemes líra ez, s különösebb feltűnés nélkül is beilleszkedett líránk utóbbi négy évtizedének hullámmozgásába. E szűk keretek között azonban változatlanul nem vállalkozhatok pályaképeknek akár csak a felvázolására is, ezért ez alkalommal is csak az „új” versekkel foglalkozom. Az önálló kötetként is elképzelhető, s külön 1992-es évszámmal jelölt Magyar homály szűkszavú költőt mutat be, s még ha a könyvnek címet adó mottóverset ideszámítjuk, akkor is csak 29 műről van szó, amelyek közül az egyik még 1956 novemberében keletkezett, a többi 1974 és 1992 között. Évente egy-két vers aligha nevezhető termékenységnek. Önértéke is lehet ennek a lírai bőbeszédűség idején, amitől persze a más műfajokban való jártasság is óvhat, de még inkább az a fegyelmezettség, amelynek klasszicista jellege a pályakezdés óta - ha változó módon is - de meghatározóan jelen van. A viszonylag alacsony műszám lehetővé teszi azt is, hogy mindegyik következetesen kidolgozott legyen, s azt is, hogy egyazon költői műhely sajátosságain belül nagyfokú változatosságot mutasson be a témakörökben és azok megjelenítési módjában is a hangnemtől a ritmusig. Igaznak érzem azt a korábbi szakirodalmi megállapítást, hogy a tiszta, visszafogott klasszicizmus gátja volt Görgey Gábor költői kibontakozásának, de megszorítanám e kijelentést: gátja is volt. Ugyanis feltételezem, hogy az ötvenes évek világában az emberi és alkotói megmaradás létformája is volt. Tudjuk, a harmincas évek második felében kibontakozó újklasszicizmus átívelt az 1945 utáni időszakra is, s csak az 1956 körüli-utáni években módosul észrevehetően leghívebb képviselőinél is. Többek közt olyan, Görgey által többször is verssel megtisztelt mesternél, mint Vas István, vagy az akkor fiatal, s Görgeyre szintén jelentősen ható Pilinszky János. Ez a klasszicizmus tehát koijellemző volt az ötvenes években, s koijellemző megszüntetve továbbőrzése is. A megszüntetés legfőbb eszközei az irónia, az önirónia és a gúny, a megőrzés pedig a „változatlanul” továbbélő klasszicista eszményekben és kifejezési formákban szemlélhető. S e két tendencia egymásrahatásából modem líra születik. A Magyar homály egyik fő témaköre a megtörtént és történő történelem, a másik az elmúlás és az ennek fénykörében megmutatkozó életértékek sora. Mindezt szimbolikus erővel összegzi a címadó embléma-vers, az Eszkimó nyár. „Lessük háromszázhatvanöt napig / a derengő opál golyót az égen, / váijuk a csontmelegítő nyarat / dideregve a jégkunyhó ölében, // s egyszercsak itt van, ránkcsordulva áttör / az égbolt jégfalán egy napsugár. / Egy percig tart. S mi ujjongunk 102
