Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Alföldy Jenő: Zárt forma - nyitott gondolat (Bertók László: Három az ötödiken - 243 szonett)
Nem volna könnyű prózában „kiegészíteni” a félmondatokat, mondattöredékeket. A gondolat oly nyitott, hogy mindenki a maga észjárásával, mondhatni, a maga létével egészítheti ki. A csupa kötőszóval kezdődő sor egy régóta megkezdett gondolatsor folytatódására utal, a három pont a vers végén pedig a szinte végeérhetetlen folytathatóságra vagy éppen folytatáskényszerre. Próbálom folytatni a magam értelmezése szerint a gondolatsort. „... s talán a legkönnyebb, ha így” rögzíti a költő a benne kavargó gondolat- és képzettömeget, beleszorítva a maga kreálta szonettformába. Hagyja, hogy a monoton jambikus lüktetés foglalja egységbe szeszélyesen működő tudata félkész termékeit, melyek félig-meddig az érzelmek hatalmában állnak, de gondolkodása évtizedes próbáin csiszolódtak, töredeztek és nyugalmat nem találva keresték végső formájukat, kiegészítésüket és folytatásukat, megnyugtató lezárásukat, mint ahogy keresik érvényességüket a megszentelt, nagy közhelyek is vagy kétezer éve. S bár nem igaz, hogy nincsenek szavak a megváltásra, a bűnök feloldozására, az éhség csillapítására, mely éhe Kenyérnek, éhe a Szónak, s éhe a Szépnek, ahogy Ady mondta, de a mai költő sem tehet másként, mint hogy a maga törvényei szerint beszéljen, ahogy a gondolat a mélytudatból, emlékezetből vagy akár az emlékezet alá szorult érzelmekből, szinte a fájdalomérzékelő idegvégződésekből pillanatnyilag feltolul, őrizve millió korábbi pillanat emlékét, sebeit, sajgásait, örömeit... Persze, hogy „gondolta a fene”, ezt nem Bertók mondta, hanem én. De az ő versének hatására gondoltam. És feltételezem, hogy szükségképpen gondoltam ezt a vers hatására, mert a mű törvényszerűségei így írták elő. S ez már korántsem merő szubjektivitás, hanem annak az elismerése, hogy a versnek van ereje a befogadói gondolatok és érzelmek fölkeltésére, művészi befolyásolására. A verset persze sokszor elolvassuk és ízlelgetjük különféle szempontok szerint. Megállapítjuk, hogy a vers valósággal kattog a fülünkben. A tizennégy sor zeneileg lezárul ugyan, de gondolatilag nyitva marad. Még nem láttunk ennyire nyitott verset, ennyire a mi képzeletünkre bízottat - talán Weöres Egérrágta meséje vagy Az égő szótára óta. Mégis, mintha vonatfülkében ülnénk, s ahogy a szonettet - és a szonettek hosszú sorozatát - olvassuk, egy sebes robogás élményében részesülünk, mely során állandóan változik a táj, változik az is, amit a látvány fölkelt bennünk, hatására fölrémlik bennünk a történelem, a kétezer meg az ezer éves, a közelmúlt és a jelen. Sorsformáló évek alatt született a három kötetnyi ciklus, 1986 és 1994 között. Az ember rengeteg sok mindenre gondol szemlélődés közben. Gondol a szülőföldjére, anyjára, gyerekkorára. Gondol utcai balesetre, melyet átélt, s ha volt ilyen, gondol nemcsak a közlekedési, hanem a közéleti balesetére is. Gondol a szerelemre, és egyre többet gondol a halálra, különösen ötvenen túl. És ha költő, éber eszméletű költő, mint Bertók László, akkor arra is szüntelenül gondol, hogy miként viselkedik a tudata, mikor gondolkodik. Ezek a versek állandóan önvizsgálatot tartanak, folytonos „önmegfigyelés” alatt állnak. A költő most is ugyanazokon az alapkérdéseken töpreng, ugyanazon mardossa magát, mint az elmúlt harmincvalahány évben, de egyre inkább foglalkoztatja őt maga a töprengés, a tudatműködés, miközben figyelme a világ dolgaira irányul. Ez mellesleg egybevág a modem természettudomány egyik legfontosabb e századi tanulságával: a megfigyelő tevékenység befolyásolja a megfigyelő személy érzékelő és ítélőképességét. Bertók ezzel úgy számol, hogy szüntelen kontroll alatt tartja önmagát a dolgok megfigyelése és megítélése közben. Verse ezért szól egyszerre a dologról, ami foglalkoztatja, és a költőről, aki a verset úja, vagy akár magáról a versről, amely íródik. Ennek tulajdoníthatjuk a szövegek ösz- szetettségét, látszólagos szeszélyességét, hirtelen váltásait és többrétegűségét. Szó sincs róla, hogy csak önmaga érdekli a költőt. Ez a szüntelen önvizsgálat inkább kényszer és teher a számára, mint öncélú sebvakargatás. Az én és a nem én vi99
