Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Alföldy Jenő: Zárt forma - nyitott gondolat (Bertók László: Három az ötödiken - 243 szonett)

szonyában egyébként is furcsa jelenségeket figyelhetünk meg a 243 szonett olvasása közben. Ilyen személycserékkel találkozhatunk: „s ha nem tudja hogy mit tegyek / számoljon előbb háromig”; „elkövetik bűneimet”. Milyen szépen egybecseng ez a kenyér- és halosztásról írt szonettel, melyben a világ bűneit magára vállaló Jézussal beszél.

Pehelykönnyű érzelem, játszi gondolat, szójáték, ösztönvillanás, kedélycikkanás - velük szemben mázsányi súlyú gondolat, mélyen örvénylő érzések, etikai törvény, sors, ezer év, ország és haza: talán így értelmezhető az első kötetnyi szonett címe, a Kő a tollpihén. Az önazonosság elemei ezek az analitikus, ugyanakkor szintetizálásra is törekvő tudatban. Nemcsak ő alkotja a verset, hanem legalább annyira a vers alkotja meg őt, azt, amit ő gondol, s azt, hogy miként gondoljon valamit. A babitsi elv - „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét” - ritkán nyilvánul meg ilyen pregnánsan.

Ilyen fokú monotónia mellett meglepő, mily nagy a versek műfaji változatossága. A humoreszktől a súlyos filozófiai gnómáig, az ars poeticától a paszkvillusig és a társadalmi szatíráig terjed a skála. Elethitvallás, magyarsághitvallás fér meg itt az éles vitairattal, mazochisztikus öngúny az ellenfélre irányított malíciával. De az egész versfolyam fölött ott lebeg valami leszűrt tudás, amit bölcsességnek is mondhatok. Valaminő megértése annak, hogy az élet által elébe lökött sorskeverék nagy távlatú rálátást kíván, hogy minden megtalálja a maga helyét, semmi se legyen túlértékelve, de a valódi értékek ne veszítsenek rangjukból, se a szülőhaza, se a tisztesség, se a munka, se a hivatás. Ebben a kételyektől gyötört költészetben szemernyi cinizmust sem találunk. Gondoskodik róla, hogy azért mégse legyen semmi túlértékelve, túlfontoskodva, bálvánnyá torzítva - ez is benne van. Politikai költőnek például sosem akart látszani (hősszerelmesnek sem), de - mint József Attila mellett legfontosabb mestere, Weöres is - a legjobb politikai szatíra-költők közé tartozik. A Most, hogy vége a diktatúr ciklus, akárhogy nézzük is, fanyar játékosságával együtt, politikai líra, bár az aktualitás nem az újsághírek módján, hanem a világra eszmélés törvényei szerint kap benne helyet. „Lehet, hogy most ez a Gulág? / Csak elküldték az őreit? / S mivel ugyanúgy működik, / tele vannak a latrinák? // S hogy nincsen út, csak rajta át? / S hogy akkor egymásra kenik?” E vers ihletője például az undor.

Gyöngéit ugyanabban látom, amiben erényeit. A monoton kattogásban, melynek ellenére óriási a belső gazdagság és változatosság ebben a szonettköltészetben. Az olykor ködösségig fokozódó homályosságban, mely azonban szimbolikusan termékeny homály, ahol a gondolat megfogan, s olvasóiban osztódni kezd. Abban, hogy az egyes darabok néha túlságosan alá vannak rendelve a ciklikus rendnek, így nem mind áll meg a maga lábán - ám épp ettől kell folyamatosan olvasnunk ezt az olvasmánynak csak ritkán könnyű könyvet. Gyöngéjének vélhetném még a kis lelki karcolások, sérelmek belévetítését az egyetemes kérdésekbe - de a költő érzelemszakember, s ő tudja, mi kis és mi nagy fájdalom, s melyik ujjvágás indukálhat közügyekbe vágó érzelmi-gondolati reakciókat. Megkérdőjelezhetném formaművészetét is — miért kellett ilyen pokoli nehéz formát választania, mikor a magyar nyelv jobban kedveli az eredeti szonettforma endecasillabóit és alexandrinjait, mint a majdnem mindvégig emelkedő rímes, rövid, négyes jambusi sorokat? — De épp ennek köszönhető e költészet férfias hangzása, a ciklus megfontolt robogása, kérlelhetetlen előrehaladása a gondolat dimenziójában, és ugyanúgy a töredékességet is vállaló tömörség, a szavakat megtakarító, kihagyásos építkezés. És miért manipulálja ennyire a nyelvet, kérdezhetem, s erre az a válasz, hogy éppen hogy nem manipulálja a féltudatossággal megnyilvánuló érzelemműködést, mely gondolat- és mondattöredékekkel dobja fel magából magánfogalmait, melyek művészi érvényre

100