Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Alföldy Jenő: Zárt forma - nyitott gondolat (Bertók László: Három az ötödiken - 243 szonett)
Alföldy Jenő Zárt forma - nyitott gondolat Bertók László: Három az ötödiken 243 szonett 986 és 1994 között írt három kötetnyi szonettjét egybegyűjtve bocsátotta közre Bertók László, Három az ötödiken címmel. A szemlélő első benyomása a könyvről a költészet püthagoreus elve: egyfajta számmisztika. A költő maga így beszél erről: „A szonett a címével együtt tizenöt sor, ötször három. Azután úgy adódott, hogy az első szonettkönyvem nyolcvanegy szonettet tartalmazott, ez három a negyediken. Ez már nem volt véletlen.” Gondolatmenete így folytatható: a három kötet verseinek száma összesen 243, ez pedig annyi, mint három az ötödiken - innen a cím. Mintha akartak volna valamit Bertóktól a számok. A számok sokszor „akarnak valamit” a költőkkel. Az alkotás fázisai, a gondolatkörök gyűrűvetése, a ciklusok mennyiségi viszonyai és a részletek arányos elrendeződése mindig is a minőséget szolgálták. A mennyiségekben, mennyiségi viszonyokban kifejeződő harmóniát elsősorban a zenében keresték Püthagorász szellemének követői, de más művészetekben, így a költészetben is hatott ez az elgondolás. A líri- kusi játék a számokkal jó költőknél sosem öncél, ellenkezőleg, a gondolat komolyan vétele, az eszményien takarékos és célirányos szerkezet, valamint a kristályosodási pont keresése. A művészi megformálás ezért mutat sokszor számszerűségben kifejezhető aranymetszést. Daniétól Petrarcáig, Homérosztól Ronsardig és Villontól, Shakespeare-től Queneau-ig sok mindenki példát mutatott már sírról, hogy a hűvös számok a költészetben bűvös hatásokat rejtegetnek. A hazaiak közül is jócskán hozhatok példákat. Balassi és Kisfaludy Sándor, az újabbak közül A huszonhatodik év 120 szonettjét író Szabó Lőrinc, A Kozmosz éneke címmel az első magyar nyelvű szonettkoszorút megalkotó József Attila - Bertók legtöbb mestere - s az Átváltozások címmel negyven szonettet ciklusba foglaló Weöres Sándor a közvetlenebb példa Bertók számára. Pályatársai közül még sok név ide kívánkozna (én elsősorban Szi- veri Jánost és Markó Bélát említeném), hiszen a szonett, különösen a hetvenes évek közepe táján megjelent Tandori-kötetek óta, kedvelt műforma a kortársi költészetben, s ez a közkedveltség nemhogy lankadna, inkább növekszik napjaink fiatalabb költőnemzedékei körében. Bertók szonettjei „szabályos” szonettek. Jóval szabályosabbak, mint azon költőtársaié, akik e nyolcszáz éves, szigorúan kötött formából jószerivel csak a tizennégy sort, esetleg az erősen fellazított jambikus ritmust és legföljebb egy-két, súlyponti helyzetű rímpárt tartottak meg (Petri György, Kalász Márton, Csoóri Sándor). Bertók javarészt követi a középkorban kialakult formát, s ha valamiben mégis eltér tőle, akkor azt következetesen teszi, s nem könnyíti, hanem súlyosbítja vele a kötöttséget. Ezek a szonettek a tagolás szempontjából úgy is felfoghatók, mint a petrarcai és a Shakespeare-i szonett egyéni kombinációi. Az angol klasszikus nem különítette el a négysoros szakaszokat és a tercinákat (az ottavát és a szextinát), viszont a két 96
