Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Berda József: Ostor és Olajág (Domokos Mátyás sorozata)
hogy ezt a jelzőt, megbélyegző szándékkal, egy képmutató és kenetteljes-álszent kispolgári erkölcs ragasztotta - minden politikai rendszerben - Berda költészetére, amely éppen annak a bátor és mélységesen emberi igazságnak a nyílt költői meg- vallásával váltott ki minduntalan hivatalos megbotránkozásokat és sajtópöröket, amit egy kínai bölccsel, Konfucius-szal együtt vallott ő is: „Az igazság nem tér el az emberi természettől. Ha az, amit igazságnak neveznek, eltér az emberi természettől, nem kell igazságnak tekinteni.” - Ezt a természetes, és minden farizeus erkölcsöt és illemet ingerlő meggyőződést tette lírája tengelyévé, ahogyan Lator László jellemezte: „a szent dolgokkal rokon, profán, köznapi áhítattal.” De hát amit a mindenkori kispolgári képmutatás elátkozott, éppen azt szerette és ünnepelte benne egyik első kritikusa; a Nyugatban, 1929-ben megjelentetett írásában a vele egy évjáratú költőtárs: Illyés Gyula: „Nem a töprengő ésszel, hanem tüdejével, bőrével, az eleven érzésekkel érzi az élet mozdulatait. Meleg lehelet, friss testillat árad felénk a versekből itt-ott némi rabelais- i bátorsággal: az önmagáért is élni tudó élet erjedése csapja meg az olvasót. Minden él, lélegzik ezekben a versekben: az utcák elevenen zajlanak, mint a vérkeringés; maga a táj is megtestesül, párolog, mint egy roppant szerető. A testével kapcsolódik Berda József a világba; hasonlatai csaknem kivétel nélkül a test működésével vannak vonatkozásban; verseinek ritmusa az öröm és a vidámság szerint változó lélegzethez, a tüdő funkciójához idomul... Régóta nem hallottunk ilyen természetes, egészséges hangot. Lehetne, több szempontból is, kritikával illetni ezt a kamaszos, gáttalan költészetet, de ez csak olyan lenne, mintha magát az életet kritizálnánk, mindkettő azért mégis teljes és élő maradna; Berda József költészetében élet van, eleven nyüzsgés, érthető emberi beszéd, igazi sóhajtás, becsületes káromkodás.” De fennmaradt egy levél is ezekből az időkből, amely ugyanezt dicséri Berdában, s amelynek az eredetijét évtizedeken át magával hordta a levéltárcájában a költő, és boldogan mutogatta funek-fának. Nem is csoda, hiszen nem akárki: Kosztolányi Dezső írta: „Drága fiam, azok a versek, amelyeket eljuttatott hozzám, egytől egyig gyönyörűek. Nem szoktam ilyen kifejezéseket ok nélkül használni. Olybá vegye tehát megállapításomat, mint kivételest és igazat. Nekem főképp az „illetlen” versek tetszettek, a péklegények meg a zabálás kéjéről írtak. Ezek valósággal kiharsantak. Csak akkor kell verset írni, amikor ésszel nem lehet megközelíteni, amit mondani akarunk, és annyi bennünk a bátorság és a csiklandó csikótűz, hogy semmire se vagyunk tekintettel. Budapest, 1931. augusztus 25. Kosztolányi Dezső” 1945, de még inkább a fordulat éve után a Berda-versekben „csiklandó csikótűz” egyre kevésbé kellett a zsdánovizmus lobogója alatt hajózó pártállami irodalompolitikának. A munkásosztályra hivatkozó diktatúra diktatórikusán elutasította magától a valódi munkásosztály valódi gyermekének a költészetét, aki ugyanabból a társadalmi közegből - mélységből - jött a magyar költészetbe, mint Kassák Lajos vagy József Attila. Apja, Berda Mátyás Csehországból vándorolt ide, a Láng Gépgyárban dolgozott, mint kazánkovács; anyja nyolc gyereket hozott a világra, s amikor 1912-ben agydaganatban meghalt, majdani költőfia éppen tíz éves volt. Négy elemivel a zsebében lakatosinasnak állt, ugyancsak a Láng Gépgyárba. Később kifutó, majd gyári hordár lett belőle, aztán könyvügynök, néhány hónapig pedig szerzetesrendi fráter, s mint már említettem, fél évszázadon át ágyraj áró albérlő Újpesten, a Gellért utca 31-ben. (Az utca ma az ő nevét viseli.) így élt, szinte kizárólag csak abból, amit laikus kolduló barátként össze tudott kápsálni, amibe az 87
