Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Komáromi Attila: Tar Sándor: Ennyi volt - Lengyel András: „Űr a lelkem” (Szőke György József Attila-könyvéről)
lentős speciális hozadéka a könyvnek, s már csak ezért is fájlalhatjuk, hogy a kórrajz későbbi fázisáról, a betegség „hangossá” válásáról szólva Szőke némileg tartózkodó és vázlatos. Amit a „betegség klinikai szakaszairól” ír, az persze ismét csak korrekt, de - nyilván forrásadottságok következtében - jórészt Bak Róbert egykori (1938) patográfiájának újraértelmezése és (hajói értem) megerősítése, kiegészítve az életrajzi kutatások eredményeinek e célú összefoglalásával. A betegségnek a Bókay Antaltól és szerzőtársaitól kezdeményezett „felülvizsgálatához” tehát nem csatlakozott. Am Szőke értelmezése is oda lyukad ki, hogy a versek mindvégig „egészségesek”, koherenciájuk megbontatlan, s költőről lévén szó, ez minden egyébnél fontosabb mozzanat. Amíg az első nagy fejezetben Szőke pszichológiai, pszichoanalitikai tudása aktualizálódott elsősorban, s az irodalomtörténész tudása ezt csak kiegészítette és támogatta, addig a második fejezetben ennek inkább fordítottja a „munkamegosztás”. A „hiányt ösz- szegező versek”-et, azaz „az anyakép és az apakép alakulását” nyomon kísérve, elsősorban az irodalomtörténészé a meghatározó szerep. De a lelki történésekre való figyelés itt is megmarad, sőt e fejezet irodalomtörténeti újdonsága is jórészt ebből fakad. így értelmezése más hangsúlyú, sőt más logikájú, mint a versek anya- és apamotívumát elemző Szigeti Lajos Sándoré volt. Hasonló természetű a harmadik nagy fejezet is; ez A kései versek világát, „sajátos kohéziójukat, egyes poétikai jellemzőiket vizsgálja”. Ennek legfőbb újdonsága, legalábbis számomra, a Csokonai költészete kínálta párhuzamok számbavétele és (összevetési anyagként való) fólvonultatása. Szőke György persze nem „hatást” akar kimutatni (bár ilyesmire is van egy utalása); inkább az ösz- szevetés magyarázó, megvilágosító analógiás erejét - átsugárzását? - hasznosítja. Valószínűleg ilyesféle céllal vonultatja föl a Beetho- ven-analógiákat is, ez utóbbiak azonban az értelmezés eleve bizonytalanabb, homályosabb területét jelentik) Nem véletlenül, hiszen a különböző művészeti területek (pl. az irodalom és a zene) közötti föltételezett ho- mológia kérdése elvileg sem tisztázott. Az ötlet, az értelmezési lehetőségek tágításának kísérlete azonban így is méltányolandó. Szőke György igazi terrénuma, legsajá- tabb „specialitása” e könyve tanúsága szerint a nem-esztétikai természetű lelki történéseknek és az esztétikai érvényességű műalkotásoknak az egymásra vonatkoztatása. Ennek egyik szép és tanulságos bizonyítéka a harmadik fejezet Az áthajtás csecse-becse című alfejezete, amely az ún. enjambement (áthajlás) municiózus vizsgálatával a József Attila verseiben kifejeződő tudattalan motivációkat, lelki mozzanatokat deríti föl. Amit e jelenségről, mint verstani sajátosságról általában mond, az is érdekes és figyelemre méltó. De ez az alfejezet elsődlegesen mégis József Attila belső, lelki történetének megvi- lágosítójaként érdemel figyelmet. A negyedik nagy fejezetnek, amely a Szabad asszociációtól a költeményig címet viseli, ugyanez a speciális kutatói megközelítés adja meg a sajátosságát. Nagy leleménye, hogy az ún. analitikus szövegeket (pl. A Szabad-ötletek jegyzékéi, a Sárgahajúak szövetgségét) mint a versek (még amorf) nyersanyagát vizsgálja. Eddig is tudtuk, hogy az „alkotás folyamata a lélek mélyeiből, a tagolatlan indulatoktól, a kimondhatatlannak, kifejezhetet- lennek tűnő gondolatoktól ível a versekben összesűrített: megformált szövegig.” (118.) De hogy e tudásunk József Attilát illetően konkrét tartalmat kaphatott, az jórészt Szőke Györgynek köszönhető, aki, úgy tetszik, meghaladta a szakirodalom dilemmáját, azt ti., hogy a Szabad-ötletek jegyzéke kórlelet-e avagy műalkotás. Elemzése meggyőzően igazolja, hogy az analitikus szövegek olyan pszi- chotörténeti dokumentumok, amelyek a műalkotásokhoz is kulcsként használhatók, ha önértékük szerint, degradálás és túlbecsülés nélkül elemezzük őket. A könyv egészét illetően igazában csak egy komoly kifogásunk lehet. A Szőke György által művelt „alkalmazott analízis”, mint sajátos hermeneutika magában hordja az értekező szövegnek valamiféle idézet-sorozattá válását, s időnként úgy érezzük, nem elég hangsúlyos benne a distancia-teremtő és a jelenségeket egy magasabb antropológiai és gondolkodástörténeti rendbe foglaló meta- nyelv. Ezzel önmaga lehetőségei alatt marad a könyv. Szőke ragyogó — igen beszédes és lényeges - idézeteket hoz, az alfejezet-címek is többnyire igen találóak, de aligha véletlen, hogy ez utóbbiak szinte kivétel nélkül idézetek. József Attilát József Attilával jellemzi, noha - legalább egyes esetekben - markánsabb külső értelmezést igényelnénk. Ebben én Szőke György biztonságra törekvését, mértéktartását látom, de azért sajnálom, hogy időnként nem vállalja a markánsabb 92
