Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Őszi utazás a Dunán 1848-ban (Korabeli Duna-utakból megkomponálta Kabdebó Tamás)

rosgazdák. Ám az önállóság Regensburgban kezdődött, mikor legénykorában elszökött, s itt állt be, dunai hajón, fedélzetmestemek, tanulta meg az áruszállítás csín- ját-bínját, hogy aztán visszatérjen, s évekre (miként Gáborom atyja, ki ott utolsó éveit szolgálta) az utolsó herceg zsoldjába álljon.

Itt mindig megálltunk, mert Ratisbon számára kirakodó-berakodó hely volt, végállomás is, hisz eddig fújtattak fölfele a gőzhajók, s eddig és nem tovább, ment fölfelé, anyám halála után. Most, az én lagzimra menet, az én esküvőmért szegte meg fogadalmát, eveztetett túl az Óhídon. Alatta most - Bori közvetít -, a Regen folyó befolyásánál ladikok, bárkák állomásoztak, stégekhez, tőkékhez kötve dereglyék, alkalmilag vitorlások és az a lapátkerekes gőzhajó, mely a tél beállta előtt Bécsig vitte az utast, és hozta vissza.

Én a város páráit szimatolom, amint kikötünk. A gőzhajók - a kereskedelmi gőzösök - enyhe koromszagát, a Regen tutaj flottájának vizes faillatát, beljebb - este van - a város főutcáján, a lámpák enyhe gáz-szippanatát, a kifőzdéből kiáramló főtt- hússzagot, a fáklyák szurokszimatát. »Jártak-é itt híres magyarok?« kérdi elfogó- dottan Bori, aki hozzánk jöttében szekéren, forsponton utazott, útszéli fogadókban szállt meg, egy éltes asszonyság, Frau Günzl kíséretében, tehát keveset látott a vidékből. Jóapám megvakarja az üstökét (csak úgy serceg), hisz ott lakik a tudomány. »A tizenhetedik század elején, a bajor és osztrák egyesült hadsereg visszafoglalta a várost, a bitorló szász hercegtől. A hadakat Ferdinánd, Magyarország királya vezette.« Én tudok egy ennél különb történetet, de az olyan vérszomjas, hogy nem riasztom vele Boriskát. Mikor szállásunkra érünk, hol két napot töltünk el, a regensbur- gi Dávid, Hans Dollinger és a keresztes lovag Góliát históriáját mesélem el, majd az ördög legendáját, aki a tizenöt lukú híd megépítésénél segédkezett. Apám viszont — aki a voltaire-i tanok és a kolostorok között félúton áll — téli virágot vesz, és tesz le (ez bevett szokása) a vizek védőszentjének, Nepomuki Jánosnak szobra előtt. E jámbor szentet - mint ezt egy krónikában olvasám — a gyónástitok meg nem szegése miatt a Voltavába fojtatta Vaclav király.

Regensburgi tevékenységünk lényege a harmadik, a legnagyobb, az ordinarinak nevezett, de Pesth-Buda névre keresztelt szállítóhajó csatlakozása, illetve megtöltése áruval. Ezek a hosszú, lapos fenekű, két ráépült faházikóval ellátott hajók bonyolították le még nem is olyan régen az úgyszólván teljes forgalmat Regensburg és Bécs között. A hajótest felezőjénél, a két árbocra vitorlát lehetett felhúzni, mely, különösen alszélben, a felfelé haladás segítsége volt, egyébiránt a folyás ellenében lovak húzták. A tél közepén, mint most, megáll a gőzhajóforgalom, a hőmérőt és a befolyások hártyajegét figyeli a hajós, vajh tanácsos-e elindulni vagy nem? Ám apámnak mérsékelt telet ígértek a darvak, a légnyomásmérője és az utazási szenvedélye. Két-három nap, nyughatatlan természetének ez egy helyütt elég. Ha asszonya volna, az a házhoz kötné, mondogatta testvérbátyja, trotyakos nagybátyám, PéA szent nevében írta a krónikás: »Ahogy elhagyod az óvárost, jobbról a nyolcadik szobor vagyok, Nepomuki János a nevem. A királynő gyóntatója voltam. Jó Vaclav király neje titkát egy rossz percében harapófogóval húzná ki belőlem. De szemem előtt az intő példa: míg a csillagász óra ütésére, tizenegy apostol, táncolva ki-be libben, az áruló Judás, a tizenkettedik örök időkre odakint fagyoskodik. A Voltavába vettettem tehát. Az az öt csillag, a párkányon odafent, azt az öt víz alatti tüzet jelzi, mely mártíromságomat jelezte a folyóban. A csobbanáskor leszakadt keresztem, s míg testem alámerült, a fából faragott feszületet kihalászták a híd alatt. A hidak és a vizek védőszentje lettem.«

35