Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Őszi utazás a Dunán 1848-ban (Korabeli Duna-utakból megkomponálta Kabdebó Tamás)

ter, ki a neuburgi gyertyaöntőműhely- és bolt fölött uralkodik, s ki otthon, a nyájas Tante Sophie-t uralja.

A Pesth-Buda azért is több az ordinarinál, mert Óbuda hajóépítő-műhelyében apám átalakíttatta belsejét. Az első rész megmaradt utasháznak, ágyakkal, mosdótállal, konyhával, kamrával, árnyékszékkel, a második bal felébe ki- s berakható farácsozatot ácsoltatott, száz és száz butélia befogadására, szorosan tartására; jobb felét pedig részben tüzelőfa, részben kishordók szállítására tette alkalmassá. Ha kalandozásai során lecsorgott Orsováig - világának ez volt a déli széle -, ott egy kalmüktől vett szőnyegszállítmánnyal töltette meg a jármű hasát, aztán ezeket árulta - részben előzetes rendelés alapján - A Batthyányaknak Siklóson, Zichy-Ferrari- séknak Csúnyon, Esterházy hercegnek Fertődön (titkárán, Fidelis Mayeren keresztül), s még egy titokzatos angol úriembernek, bizonyos Joseph Blackwellnek is adott el szőnyeget, ki azt Grazba vitette, mert ott lakott a felesége. A maradékot átvette tőle itt egy regensburgi zsidó.

Az ordinarit két öreg bajor hajós kormányozza, Herr Frei és Herr Schütz. Apám tiszteletteljesen beszél velük, s bár főnökük, urazza mindekettőjüket. »Megették már a kenyerük javát«, mondja, mi meg kuncogunk, mert én a két bácsit, összevonva a nevüket, Freischütznek kereszteltem el.

Három hajóból álló flottánk - az ulmi, straubingi, vilshofeni borokkal megtöltött ordinari a leghátsó - hajnalban indulván, estére Straubing alá ért, másnap délre pedig, Deggendorfot elhagyván, Nátterbergig, az Iser torkolatáig jutottunk. Az idő egyre hidegebb lett, a tót atyafiak csáklyáikkal próbálgatták az Iser-part menti jeget, mindannyian vastag, kötött kesztyűt viseltünk, és fejünk fölött, mint valami vészmadarak, vijjogtak az idetévedt sirályok. Alkonyadván, Vilshofen alatt horgonyoztunk le, kikötés nem volt, mert Ratisbonban alaposan fölszerelkeztünk friss kenyérrel, aszalt szilvával, tejjel, töppedt téli szőlővel. Kiálltam az újhold és a Vénusz csillagfénye alá, melyeknek állását meghatározta nékem Bori, úgy, hogy fölemelte jobb karomat, és egyenként rájuk mutatott. Hallottam a vadrucák suhogását, s magamban imádkoztam. Ez új év, s ezen új hold kezdetén, midőn homállyal van szemem elől a jövő borítva, örömet és boldogságot esdek tolled nagy ég: ments meg engem oly veszteségektől, millyet a múlt évben érzék! Add vissza szemem világát és hozzad vissza épségben férjemet.

A Vilshofen alatti Duna-szakasz sziklás hegyei közt meggyorsulva rohan a víz, melynek közepéből az imént (értsd: pár évvel ezelőtt) robbantottak ki egy óriási sziklát a bajor vízimérnökök. Apám parancsszavai kapitányi szócsövén keresztül így is záporoztak, hol előre, hol hátra. Úgy tűnik, két halasbárka-csónakot is elparancsol a víz közepéből, utunkból. A halászok visszakiabálnak, Já, Já, Meinherr. Gute Reise! - így jutunk el Passauig, hol az Inn bejáratánál lehorgonyzunk, s kiscsó- nakkal partra szállunk.

Passauban először kislányként jártam, apámmal, anyámmal. A püspök bérmált engem, meg hasonló eresztésű kilencéves lánykákat a dómban. Zúgott a hatalmas orgona - fülem búg a gyönyörűségtől most is, ha rágondolok -, párokban vonultunk a szentély térdelőjéhez, fehér ruhában, kis fehér pártával a fejünkön. Kinn kongtak a harangok, édesanyám Ilzstadtban, ahol megszálltunk, nénje kertjében gyöngyvirágot szedett, abból font élő koszorút. Anyám nővére, Frau Anna Weidinger - a dóm kántorának hitvese — töltött borjúszegyet készített ebédre. Anyám olyan boldog volt egyetlen lányával, velem, a rokoni traktával, hogy ebéd után Strauss-walzer duettet énekelt sógorával, Desiderius Weidingerrel, míg apám - tevékeny természetének ritka eleresztésével - hintaszékben ült, és pipázott. Aztán hazamentünk, és egy hasdaganat magával vitte fiatal, szép anyámat, Arianna von Dürrent. Most, hogy beléptünk Anna néném ilzstadti házába, s megérzem a mazsolás kalács illa36