Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - A Duna vallomása - Őszi utazás a Dunán 1848-ban (Korabeli Duna-utakból megkomponálta Kabdebó Tamás)

ter, ki a neuburgi gyertyaöntőműhely- és bolt fölött uralkodik, s ki otthon, a nyájas Tante Sophie-t uralja. A Pesth-Buda azért is több az ordinarinál, mert Óbuda hajóépítő-műhelyében apám átalakíttatta belsejét. Az első rész megmaradt utasháznak, ágyakkal, mosdó­tállal, konyhával, kamrával, árnyékszékkel, a második bal felébe ki- s berakható fa­rácsozatot ácsoltatott, száz és száz butélia befogadására, szorosan tartására; jobb felét pedig részben tüzelőfa, részben kishordók szállítására tette alkalmassá. Ha kalandozásai során lecsorgott Orsováig - világának ez volt a déli széle -, ott egy kal­müktől vett szőnyegszállítmánnyal töltette meg a jármű hasát, aztán ezeket árulta - részben előzetes rendelés alapján - A Batthyányaknak Siklóson, Zichy-Ferrari- séknak Csúnyon, Esterházy hercegnek Fertődön (titkárán, Fidelis Mayeren keresz­tül), s még egy titokzatos angol úriembernek, bizonyos Joseph Blackwellnek is adott el szőnyeget, ki azt Grazba vitette, mert ott lakott a felesége. A maradékot átvette tőle itt egy regensburgi zsidó. Az ordinarit két öreg bajor hajós kormányozza, Herr Frei és Herr Schütz. Apám tiszteletteljesen beszél velük, s bár főnökük, urazza mindekettőjüket. »Megették már a kenyerük javát«, mondja, mi meg kuncogunk, mert én a két bácsit, összevon­va a nevüket, Freischütznek kereszteltem el. Három hajóból álló flottánk - az ulmi, straubingi, vilshofeni borokkal megtöltött ordinari a leghátsó - hajnalban indulván, estére Straubing alá ért, másnap délre pedig, Deggendorfot elhagyván, Nátterbergig, az Iser torkolatáig jutottunk. Az idő egyre hidegebb lett, a tót atyafiak csáklyáikkal próbálgatták az Iser-part menti je­get, mindannyian vastag, kötött kesztyűt viseltünk, és fejünk fölött, mint valami vészmadarak, vijjogtak az idetévedt sirályok. Alkonyadván, Vilshofen alatt horgo­nyoztunk le, kikötés nem volt, mert Ratisbonban alaposan fölszerelkeztünk friss ke­nyérrel, aszalt szilvával, tejjel, töppedt téli szőlővel. Kiálltam az újhold és a Vénusz csillagfénye alá, melyeknek állását meghatározta nékem Bori, úgy, hogy fölemelte jobb karomat, és egyenként rájuk mutatott. Hallottam a vadrucák suhogását, s ma­gamban imádkoztam. Ez új év, s ezen új hold kezdetén, midőn homállyal van sze­mem elől a jövő borítva, örömet és boldogságot esdek tolled nagy ég: ments meg en­gem oly veszteségektől, millyet a múlt évben érzék! Add vissza szemem világát és hozzad vissza épségben férjemet. A Vilshofen alatti Duna-szakasz sziklás hegyei közt meggyorsulva rohan a víz, melynek közepéből az imént (értsd: pár évvel ezelőtt) robbantottak ki egy óriási sziklát a bajor vízimérnökök. Apám parancsszavai kapitányi szócsövén keresztül így is záporoztak, hol előre, hol hátra. Úgy tűnik, két halasbárka-csónakot is elpa­rancsol a víz közepéből, utunkból. A halászok visszakiabálnak, Já, Já, Meinherr. Gute Reise! - így jutunk el Passauig, hol az Inn bejáratánál lehorgonyzunk, s kiscsó- nakkal partra szállunk. Passauban először kislányként jártam, apámmal, anyámmal. A püspök bérmált engem, meg hasonló eresztésű kilencéves lánykákat a dómban. Zúgott a hatalmas orgona - fülem búg a gyönyörűségtől most is, ha rágondolok -, párokban vonultunk a szentély térdelőjéhez, fehér ruhában, kis fehér pártával a fejünkön. Kinn kongtak a harangok, édesanyám Ilzstadtban, ahol megszálltunk, nénje kertjében gyöngyvi­rágot szedett, abból font élő koszorút. Anyám nővére, Frau Anna Weidinger - a dóm kántorának hitvese — töltött borjúszegyet készített ebédre. Anyám olyan boldog volt egyetlen lányával, velem, a rokoni traktával, hogy ebéd után Strauss-walzer duet­tet énekelt sógorával, Desiderius Weidingerrel, míg apám - tevékeny termé­szetének ritka eleresztésével - hintaszékben ült, és pipázott. Aztán hazamentünk, és egy hasdaganat magával vitte fiatal, szép anyámat, Arianna von Dürrent. Most, hogy beléptünk Anna néném ilzstadti házába, s megérzem a mazsolás kalács illa­36

Next

/
Thumbnails
Contents