Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Legenda Füst Milánról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
senki eljátszani, azt mondta az egyik színházigazgatónak: „Marhák, ti megbukni is csak szeméttel akartok?” Poszler Gy.: A Naplóban nyomon követhető' az a folyamat, hogy miként alakul ki az ő ténylegesen tragikus magánya a saját nemzedékében. Az ő viaskodásai Osvát- tal, az Osvát elismeréséért, amit olyan szűkszavúan tudott csak megkapni, és mellékmondatokban, és nem arra, amit ő a leglényegesebbnek érzett. Ugyanakkor azt érezte, hogy Osvát vagy Schöpflin Móriczcal - azt hiszem Móriczot említi - másképpen beszél, mint vele. Somlyó Gy. : Hát biztos. Poszler Gy.: Hogy Móriczot beérkezettként kezeli, és őt nem. Somlyó Gy.: 1921-ben jelent meg az Elmúlás kórusa c. kis verseskötete, 1923-ban az Advent, és 1923-tól 1940-ig, amíg a IV. Henrik meg nem jelent, valamint 1942- ben A feleségem történetéig, tehát húsz éven keresztül, semmilyen kiadónál, semmilyen könyve nem jelent meg, egyetlen egy, a Válogatott versei 1934-ben, a Nyugat emblémájával, de a saját pénzén. Szektája volt, közönsége nem, de Babitsnak sem volt jó, mint ahogy az az igazság, hogy Babits sem volt már jó neki. Körülbelül négy verse volt, amit úgy tudott elmondani kívülről, ahogy senki más. Poszler Gy. : „Nunquam revertar” Itt voltak az ökölcsapások, persze... Somlyó Gy.: És Kosztolányi, a szegény Kosztolányi... Poszler Gy.: „Szegény beteg barátom, Kosztolányi Dezső, akinek a Rómeó és Júlia fordítása nagyon rossz.” Somlyó Gy. : A Nyugat körüli magyar irodalom nagy problémája és a két nagy egyéniségnek az egymással való személyes elméleti és ízlésbeli harca Babits és Kosztolányi között a Homo eticus és a Homo aestéticus volt. Milán mind a két álláspontot vagy szerepet eltaszította magától, ő Homo poeticus akart lenni. Ezt nem ő mondta nekem, ezt én mondom róla. A művesség, nem is művesség, a munka, nem homo poéticus, hanem poéticus, tehát az, aki csinál, a művészetet csinálni kell, méghozzá minden ízünkkel, minden pillanatunkkal, egész életünkkel, mindenről lemondva, Párizsról és szerelemről, mindenről a világon. Ágh István: Füst Milán értékrendje engem teljesen megzavart. Móriczot néha emlegette, József Attilát soha. Mégis nagyon sokat köszönhetek neki, másfele fordított, mint amit családi hagyományom és neveltetésem meghatározott. Ahogy a festészetről, többek között Matthias Grünewaldról beszélt, az csoda volt, ahogy az isenheimi oltár Rotható Krisztusát előadta, és a serblit Szűz Máriával és a kis Jézussal, ezt a nagy ellentétet olyan élvezettel elevenítette meg, hogy az ember beleborzongott. Na, de Thomas Mann utálatát nem tudom neki megbocsátani, akkor annyira meggyőzött, hogy én azóta sem olvastam. „Nem mondom ki a nevét, tudjátok, aki Tolsztoj papucsába sem léphet.” Lukácsy András: Volt egy szava Thomas Mannra. „Fertigmacher” - mondta, és ez nála a lebecsülés non plus ultrája volt. Indulattalan pepecselőt értett rajta. Somlyó Gy.: O kiszorult, kiszorította magát, valamint a kor kiszorította őt, ez közös erővel történt, és ezért minden sikeres nagy írót — a sikeres kis írók nem érdekelték —, de minden sikeres nagy írót gyűlölt, illetve azokat valamiképpen nem ismerte el. Mikor megismerkedtünk, akkor még volt néhány jó szava Proustról, de néhány év múlva, amikor Magyarországon is elkezdett a Gyergyai-fordítás terjedni, akkor már Proust sem volt senki az ő számára. Poszler Gy. : Pista fölvetette, hogy Móriczot... Tényleg, a novellista Móriczra nagyon sokszor hivatkozott. Mindig zseninek minősítette, iszonyú látomásos ereje van, mondta, de azt is mondta, hogy ebben az a legérdekesebb, hogy buta ember volt, és ilyen nagy művész tudott lenni. Ezt a dolgot az mentette, hogy ezt Tolsztojra 67
