Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Legenda Füst Milánról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

zet. Tudniillik a második világháborúban megrongálódott az épület, dolgozgattak is ott fönt és időnként porzott, havazott a vakolat a tetőről. Nyilvánvaló, hogy Füst Milán ökölcsapása és a vakolatomlás között nem volt oksági összefüggés, legfeljebb egy ilyen koincidencia, de Füst Milán úgy megijedt, hogy elfehéredett, elnémult, abbahagyta az órát, rosszul lett szinte. Két nagyon szép, szolgálatkész bölcsész leányzó odaugrott melléje, valósággal a nyakukba vették Milán bácsit, kivezették a teremből és hazakísérték a Párisi utcába, ahol akkoriban lakott.

Ágh István: Ilyen csoda történt az én időmben is. 1956-tól 1958-ig jártam hozzá, a Belvárosi templom melletti teremben, valószínűleg a tízesben voltunk, és mellettünk harangoztak. Harangoznak és felordít: „Gyerekek, hallgattassátok el azokat a szörnyeteg harangokat!” A harangok elhallgattak. Ezek szerint csodatévő szent Milán is volt ő.

Somlyó György: Több ízben vindikálta is magának a varázsló jogát, de nemcsak a művészi varázslóét. Azt bizonyára mindannyian tudjátok, hogy a Feleségem történetének a latin, egyházi mottóját — ezt ő többször elmesélte nekem, de mindenkinek elmesélte -, hogy ő azt fejből írta le, és aztán utánanézett, és betűről-betűre helyes volt. Ez egy húszsoros középkori latin szöveg. A másik az a IV. Henrik-ben — vagyis a két legfőbb, általa legjobban szeretett művéről van itt szó, a Feleségem története és a nagy dráma, ami „férfikorom fényessége”, ahogy le is írta, meg mindig mondta is — abban viszont a pápai átok, ami ugyancsak egy elég hosszú, ha nem is ilyen hosszú, de elég hosszú kacifántos egyházi latin szöveg, azt is pontosan így mesélte, hogy emlékezetből írta.

Poszler György: Úgy emlékszem rá, hogy a Naplóban is leíija ezeket a dolgokat, meg valamelyik esszéjében. A pápai átok szövegéhez azt a megjegyzést fűzi, hogy úgy látszik, clairvoyant képességeim vannak, és amikor éjszaka megtalálta egy angol enciklopédiában a szöveget és ellenőrizni tudta, hogy ez szó szerint egyezik az ő szövegével, akkor úgy szólt a visszaemlékezés, hogy „én ezen annyira meglepődtem, hogy fel is költöttem a feleségemet.”

Somlyó György: Ez a mondat pedig pontosan olyan, mint egy elbeszélésének a fordulata.

Lukácsy András: Az ő előadásaira elmenni, az öregemberére, a Nyugat nagy nemzedékének utolsó bölényére, aki figyelembe se vette, hol él, fogalma se volt a környezetéről, az ötvenes évek diktatúrájáról, és fűrészpor ízű egyetemi nyelvéről, amelynek közegében előadott, az maga volt a felüdülés, a szellemi habfürdő. Még egy ilyen, imént említetthez hasonló pályázatára emlékszem. A kérdés így hangzott: Tudjuk, hogy a Hamlet költött mű, irodalmi alkotás. Továbbá azt is tudjuk, hogy szellemek nincsenek, továbbá még azt is, hogy Hamlet túléli ezt az epizódot, és mégis, valahányszor megnézzük az előadást - melyet sokszor láttunk, és többször is elolvastunk már — nos, mégis mindig újra izgulunk, hogy nem zuhan-e le Hamlet a vár fokáról, ahova apja szelleme csalogatja, és amitől a társai féltik. Honnét van az, hogy az izgalom mindig újra feltámad bennünk? Ez volt az esztétikai kérdés, én megpróbáltam írásban megválaszolni. Valószínűleg tetszett neki, mert azután közel engedett magához. Utólag úgy képzelem, mintha a fiatalok előtt könnyebben megnyüt volna, számtalan olyan megnyilvánulása és kijelentése volt, amit saját korosztályával szemben talán nem engedett meg magának, bizalmas kijelentések, amelyek ellentmondtak a róla kialakult képnek. Dolgozott benne egyféle közlésvágy, s valahogy a fiatalokat, az előítéletektől menteseket, ezek meghallgatására alkalmasabbnak találta. Ezért „szemelgetett” hallgatói közül. Egyik könyvét, két drámájának kötetét így ajánlotta nekem: „Lukácsy Andrásnak, fiam helyén — Füst Milán”. Amikor aztán a IV. Henrik királyt, a kötet egyik drámáját bemutatták Jerevánban, Örményországban tehát, és magam is ott voltam, a magyar vendégrendező

64