Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Csuhai István: Szegedi történetek

Aki, úgymond, tanítja, rosszhírű, kegyetlen ember, az egyik órán minősíthetetlen jelenet, kopogás az ajtón, a postás honoráriumot hoz egy Népszabadság-cikkért (amely nem a mezőgazdaságról szól, nem is a szövőnőkről, tárgyát az esztétika köréből meríti, de azt hiszem, joggal nevezhető cikknek). Botrány a postással, előttünk, tizenvalahányunk, kicsi és riadt egyetemisták előtt üvölt a nagy hórihorgas ember, nem tudni és nem is érteni, miért. Az első órán a szemináriumi témák kiosztása, utánaszámolok, az átlegéletkor 93,6 év, akkor a megadott „kortárs” írók közül már csak kettő él (ők ma is épségben-egészségben köztünk vannak), s közülük a legfiatalabb is bőven az apám lehetne. Kérdezem, van-e arra mód, hogy a listától esetleg eltérjünk. „Kire gondolt?”,Nádas Péterről szeretnék előadást tartani.” Egészen kicsi zavar, ha jóhiszeműbb vagyok, inkább hatásszünet. ,Nem- Ez nem lehetséges.” Utólag tudom meg, mi az oka ennek a kerek elutasításnak. Azért ilyen gyanakvó, mert néhány éve valaki ugyanígy, ahogy én, Konrád Györgyről akart beszélni. Abba beleegyezett. Elhangzott a referátum, amikor véget ért, a referáló kivételével mindenkit kiküldött a szobájából, és azt mondta neki: „Rendben van, kollegina, tudomásul vettem. Ez provokáció volt. Ha még egyszer hasonlót csinál, vagy ennek csak a legkisebb jelét tapasztalom, mindent megteszek, hogy kirúgassam az egyetemről.” Ne csodálkozzam semmin.

Nem csodálkozom semmin.

Ilia Mihály a nagyon csekély számú íróemberek egyike egy megadott életkoron felül, aki eddig valamennyi szegedi Pompeji-estet végigülte.

Drága Tanár Úr. Élj boldogan, egészségben nagyon sokáig.

Unikáival, Borival és Gergővel- 1994-ben

127