Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Csuhai István: Szegedi történetek
Gyors levelek. Évente kettő-három, nyolc-tíz gépelt sor egy félbevágott írólapon, mindig gondosan utánajavított félreütésekkel, kézcsókkal azoknak, akikre ez tartozik, és a címzési formulát („X.Y. úrnak, Z.-re”, szabályosan két külön sorban a személy- és a helységnév) a Tanár Úr közelébe kerülő vagy idővel ott maradó emberek levelezésében valahogy mindig viszont lehet látni. És egy képeslap kézírással, nyomtatott betűkkel, minden évben pontosan november 19-én. 1944. november 19-én született Agnes Baltsa, a nyolcvanas évek első kétharmadának kétségtelenül egyik legtöbbre méltatott, bár nálunk kevéssé ismert görög származású mezzoszoprán operaénekese. Görögország, Athén, illetve dehogyis az, egy tökéletesen ismeretlen görög település a születési hely, mindenesetre az „Una voce poco fa” huszonöt évvel később mutatis mutandis szerintem pontosan olyan, mint Maria Callasnál 1957-ben. Persze, mi az, hogy mutatis mutandis, és hogy jön ez össze a pontosan olyan-n&X? De Görögország, ezzel a szirtakis-zorbás-anthony quinnes baromsággal: ,Dalok, melyeket a hazám tanított nekem”. A szerelem mégsem ezzel kezdődik. A szerelem a Don Giovanni- val kezdődik, Donna Elvirával, és utóbb egyáltalán nem véletlen az a részlet (Donna Elvirát ezen a lemezen a kelleténél talán kissé ridegebben a Karajan egyéb felvételein gyakran szerepeltetett és kitűnő Agnes Baltsa alakítja. Első, „Ah! chi mi dice mai” kezdetű áriáját biztosan elcserélném a filmzene Donna Elvirájáéra, akit ott egy csodálatos énekesnő, Kirí Te Kanawa játszik, és aki alighanem a legerotikusabb jelenség ebben a szerepben: az ária „1 ’empio” és „scem- pio” szavait mindenesetre a legmagávalragadóbban énekli, és sehol másutt nem találtam még énekesnőt, aki ilyen gyönyörűen sikítana fel a Kőszobor láttán, mint ő (...). Agnes Baltsa mindazonáltal maradhatna.”), mely egy bizonyos helyen olvasható; úgy hiszem, inkább a lélektanra tartozik, és aligha más, mint szerelmi palástolás: a közömbös negyedik felcserélése a titkon imádott harmadik kárára. De addigra megvan A végzet hatalma, Preziosilla, később a Tannhäuser, Venus, a Parasztbecsülett, Santuzza, a Hamupipőke, egy kis semmiség Donizettitől, II campanello címmel, aztán a Sámson és Delila. Az operákon kívül a 317-es Koronázási mise és a Dal a Földről. Egy darabig megvan a Don Carlos is, Eboli; de a középső lemez reménytelenül nem az, aminek lennie kellene, így hát utóbb ez nincs meg. Van még egy gyűjtemény Rossini-áriákból, egy Ca/vncn-keresztmetszet, egy darab a „Grosse Stimmen” sorozatból, a már említett görög műnépdalok, és külön-különféle válogatásokról egy-egy ária. Nincs meg Az olasz nő Algírban, az Idomeneo, a Cosi fan tutte, egyáltalán nincs és nem lehet meg az utólag állítólagosán visszavont Wesendonk-dalok /Les nuits d’été (három éven át Nyugatra utazó rokonaim a tanúk rá); és 15 tavaly májusi, londoni font híján nincs meg egy lemeznyi ária-összeállítás. Úristen, mi minden nincs még meg. A rajongás nehezen választható el Karajantól, akinek Baltsa kedves és sokat foglalkoztatott énekesnője volt a hetvenes évek közepétől. Lényegében az énekesi pálya felívelő szakasza is a Karajannal való szakításig, az 1985-ös Salzburgi Ünnepi Játékokig tart: a lemezfelvételen, mely rendszerint néhány hónappal vagy héttel a Fesztivál előtt szokott elkészülni, még ő énekli Donna Elvirát, az előadásokon, illetve a nevezetes vidófelvételen már Várady Júlia. Egy nagy 125
