Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Csuhai István: Szegedi történetek

bi tudás, mint ahogy lényegében minden az; az is, hogy a szöveg a számítógépen SZERELEM néven fut. Addig csak izgatott telefonok, haza, mi van, mi történt. A kézirat ajánlása Ilia Mihálynak szól, és végül - korabeli képekkel kiegészülve — egy olyan folyóiratszámba kerül, amely a városról, egy másik városról próbál szólni, s amely a maga módján Szederkényi Ervinnek akar emléket állítani, aki huszonhárom éven át volt a Jelenkor főszerkesztője, és 1994 áprilisában lett volna hatvanéves.

Van-e hagyomány? Ne gondoljuk eleve, hogy van, de tételezzük fel, hogy létezik valaki, akinek Ilia Mihály adja oda először Határ Győző fekete-arany borítású könyveit; Tolnai-köteteket, Domonkos Istvánt, az Egy makró emlékiratait, Balázs Attilát, Czigány Lóránt oxfordi magyar irodalomtörténetét, Nagy Páltól a Hampstead-i semmittevőket, a Magyar Műhelyesek hatalmas fekete képverskönyveit, a berni esszé- és versantológiát, sok, Magyarországon ideiglenesen nem hozzáférhető erdélyi, újvidéki vagy nyugati kiadványt; ő beszél először Bö- zödi Györgyről és a székely szombatosokról, Méliusz Józsefről és Szabédi Lászlóról; az ő tanári szobájában találkozik először Balassa Péterrel, Siklós Istvánnal, Kukorelly Endrével, Thomka Beátával, másokkal. „Tudja-e, hogy Esterházy regényt ír a kitelepítésről?” Ez például egy 1984 végéről való mondat. Tegyük fel, hogy van valaki, aki tíz évvel ezelőtt az ő ötvenedik születésnapján látja először például Baka Istvánt, Géczi Jánost, Zelei Miklóst, Fűzi Lászlót, Zalán Tibort, akik akkor értelemszerűen tíz évvel fiatalabb emberek. Innentől minden leágazás. Ezek nem viszonyok, nem kapcsolatok, nem is barátságok, de ezután minden kicsit egyszerűbb annál, mintha mindezek, az ismeretségek, a leágazások nem volnának. Bizonyára ez a hagyomány; a képzésben, egy nagyhatású egyetemi pedagógus közelében legalábbis ez: egymástól különböző értelmiségi generációk véletlen és mégis kézenfekvő találkozása. Az a hagyomány például, hogy a nyolcvanas évek közepén, 1985 körül a Kortárs, illetve annak versszerkesztője, Zalán Tibor figyelmesebb egy nála fiatalabb szegedi társaság költőivel, mint mások: például Szijj Ferenc, Darvasi László, Med- gyesi Gabriella verseit lehet olvasni a 85-86-os Fbrtórs-évfolyamokban, és ennek akkor van jelentősége, még akkor is, ha ma már nehezen magyarázható el, hogy ez miben is áll. A hagyomány Tápai Mihály a Por-ban, vagy Ambrus Lajos Eldorádó című, alig-alig becsült remek regénye. Hagyomány a hatvanashetvenes évek fordulójáról való Tiszatáj. Meglehet, ma egy hallgató hagyomány.

A Tanár Úr ajánlást ad, az ott hirtelenében gépbe ütött szövegben többször szerepel a Harmadkor című egyetemi kiadvány neve, és ezt ő következetesen Harmaíkor-nak gépeli. Szelíd és tanulságos szemrehányás, sokat használt kép a megvillanó szemüvegről, egy elképedő férfiarc.

Balog Iván szabadúszó szociológus Amerikába készül; elmegy előtte Ilia Mihályhoz: „Ma nincs itt a címesfüzetem, jöjjön be holnap, akkor mondok egy-két nevet.” Balog Iván másnap bemegy, a három vaskos, telefonkönyvnyi kötetből kap harminc címet, elutazik Amerikába, és boldogan, mi több, könnyedén utazza be az Újvilágot.

124