Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Juhász Erzsébet: Levelezőlapot kapok, tehát vagyok

oszthassam magam másokkal, hisz enélkül csak fölösleges lehetek, merő esetlegesség.

De álljunk is meg itt mindjárt, ennél az irodalmi művek révén megosztható közérzetnél. Egy konkrét példa: kisebbségi, pontosabban vajdasági magyar író lévén megoszthatatlan közérzetem élménye és érzete vajdasági élményeim és tapasztalataim alapján alakulhatott ki mindenekelőtt. Ám amikor az irodalom kényszerképzetének labirintusába tévedtem, közérzetem irodalmi műben történő meg- oszthatóságához a mintát, magától értetődően, elsősorban az anyaországi magyar irodalomban kerestem, s keresem máig is, minthogy az irodalmi megformálás igénye effelé sodort óhatatlanul. Hogy még pontosabb legyek: vajdasági élményeim és tapasztalataim irodalmi megformálásával elsősorban a magyarországi irodalmi folyamatokhoz kapcsolódtam, de erős hatással volt rám a Symposion-kör is, magam is az ún. második nemzedék tagjaként hozzá kapcsolódva részesültem abban a szellemi pezsgésben, mely belgrádi, zágrábi, szarajevói és ljubljanai közvetítéssel Nyugatról áramlott a Balkánra a hatvanas-hetvenes években. Sorsdöntő hatások ezek az íróvá érlelődés folyamatában. A hatvanas-hetvenes évekre oly jellemző újvidéki szellemi pezsgés azonban nagyon rövid életű volt. Mire, némi lélegzetvisszafojtott szorongással írónak érezhettük volna magunkat, addigra ez a kis szellemi holdudvar szinte teljesen megsemmisült. Mintha csak fából vaskarika lett volna az egész. Mintha léghajó csupán, mely valami csoda folytán felszárnyalt a magasba, messze felülkerekedve a Szenteleky által oly pontosan megfogalmazott vajdasági ugaron, hogy aztán egykettőre szinte teljesen nyoma vesszen.

Felmerül a nagyon egyszerű, de alapvető kérdés: van-e olyan befogadói közeg a Vajdaságban, amely megoszthatóvá teszi a vajdasági magyar író irodalmilag meg- formált-megfogalmazott közérzetét? Saját tapasztalataim alapján nem mondhatok mást, mint hogy alig van, sőt szinte egyáltalán nem létezik. Ez a megállapítás már a gyilkos délszláv háború előtt is helytálló volt, e háború azonban ezt a fájó evidenciát végképp végérvényessé tette. Hangsúlyoznom kell, hogy a saját legszemélyesebb tapasztalataimat teszem szóvá, így minden bizonnyal vannak olyan vajdasági magyar írók is, akiknek más, illetőleg jobb tapasztalatuk van e tekintetben. Minthogy elég erős hajlamom van a túlzásra, vagy talán pontosabb, ha azt mondom: bizonyos mozzanatok kinagyítására, közelebb járok az igazsághoz, ha a továbbiakban egy lehetséges modellként emlegetem a fenti szituációt. Tehát, ha abból indulok ki, hogy van olyan kisebbségi magyar író, akinek élményei és tapasztalatai csak irodalmi művekké szublimálva közölhetők, ténylegesen mégsem oszthatja meg őket másokkal, mert nélkülöz mindenfajta befogadó közeget abban a miliőben, amelyben élményei és tapasztalatai fogantak. Ugyanez a helyzet a nyelvileg azonos, de a politikai elválasztó határok révén részben mégis különböző közegben, az anyaországi közegben, minthogy ott — föltehetően, lényegében periférikusnak tűnik a szóban forgó élménynek és tapasztalatnak irodalmi művé szublimált változata. Talán, s remélhetőleg nem minden esetben azért, mert az illető művek nem tudnak túljutni a regionális élmények és tapasztalatok megfogalmazásán; nem tudják felvillantani az egyetemes érvényűt — ha erről lenne szó, mindaz, amiről eddig említés történt, teljesen értelmét és érvényét veszti. Az adott esetben a hangsúly a távolságon van. Am senki se gondoljon valami kiadós térbeli távolságra, hanem arra az elmosódott messziségre, amely rövidlátás következménye, ugyanis az irodalomra odafigyelő tekintet nagyon is rövid hatósugaráról van szó. A kisebbségi magyar írók — tisztelet a kivételnek — veszélyeztetettségük révén kerülnek annak a bizonyos anyaországi imaginárius tekintetnek a hatósugarába. Főleg politikai diktátumokból eredően politikai lényüket veszi e tekintet nyilvántartásba. Csak a legritkább esetben fordul elő, hogy az „írók köztársaságának” polgáraként válnának a figyelem tárgyává. Per121