Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Juhász Erzsébet: Levelezőlapot kapok, tehát vagyok
Juhász Er zsebet Levelezőlapot kapok, tehát vagyok Ilia Mihálynak szeretettel N 1 V em tudnék évszámszerű pontossággal visszaszámlálni, mikor érkezett Tőle az első levelezőlap, de ami döntő fontosságú ebben az esetben, a Tőle érkezett lapok kezdettől fogva az írónak szóltak, nem a magánembernek, hisz hosszú évekig nem is találkoztunk soha személyesen, s azóta is csak elvétve. Mert O ilyen. Mindenkit megbecsül, aki határon innen és túl írásra adta a fejét. Lapjainak sora fiktív hálórendszerré szerveződött az idők során. Nehogy valami sűrű szövésű, kötél-erős hálóra gondoljon valaki is, mert leheletfinom, szabad szemmel szinte nem is látható, s mégis érzed, hogy tart, lélegzetelállító biztonsággal lenget fönn a levegőégben. Arról kell röviden szólnom, hogyan váltak e nekem címzett, Tőle érkezett lapok az idők során létezésem legfőbb bizonyítékaivá. S ha erről, akkor már arról is, milyen kényes természetű, s csupa kinyomozhatatlan gyökerű őrültségekkel terhes az emberi lélek. Ahelyett, hogy örülne, hogy alkalomadtán kiállhat a napra, vagy ropogtathatja cipője talpával a havat, s mert van keze-lába, nekiindulhat a hóesésben fürkészni tar fák ágainak különös alakzatait, mindezt, ha meg is esik vele, képtelen úgy érzékelni, mint létezése legelementárisabb lényegét. Az első adandó alkalommal elkanyarodik az elementáris létérzékelés eme közvetlen szintjéről, s beleveti magát valami néven nem is nevezhető fikció, kényszerképzet, rendszerré terebélyesedett labirintusába. Ott ténfereg életfogytiglan, azt képzelve, hogy úton van léte lényegének megragadása felé. E fikció, esetemben, mondanom sem kell, az irodalom. Minthogy magyar az anyanyelvem, a magyar irodalom. Az irodalomnak, mint kényszerképzetnek a labirintusába bekanyarodni elementáris önazonosságunk elveszítésének a következménye már a kezdet kezdetén mindenképp. Nem hinni többé, s főleg nem hinni elegendőnek, hogy ha kiállók a napra, s mindenestül átjár az öröm, hogy állhatok a napon, untig elég ahhoz, hogy létem lényegét megragadhassam. Bonyolultabb ráismerések felé sodródnánk mindhalálig? Alighanem ez a képzet szüli a kényszert, mely a fenti labirintusba tereli az író embert. Kiállni a napra, s örülni, hogy melegíti arcunkat, létünknek ez a végtelenül egyszerű evidenciája életünknek alighanem csak kései szakaszában lehetséges. Nagyon nagy érettség fokán. Csakhogy az út oly hosszú addig, és a sok kétely, kín és szorongás, miközben oly bizonytalan, hogy eljutunk-e vajon addig. S még valami: egyre inkább hajlok arra, hogy azt higyjem, önazonosságunk elvesztésében énünk közölhetetlenné válása a legelviselhetetlenebb. S az irodalom a közölhetőség esélyével kecsegtet. Azzal a bizonyos megosztható közérzettel, amelyről Mészöly Miklós beszél utolérhetetlen pontossággal: „Tisztáztuk már kielégítően, hogy bizonyos pszichózisok mögött nem olyan erőt meghaladó ’megismerési szint’ rejtőzik-e, amit a legerősebb személyiségek is csak úgy tudnak elviselni, ha művészetté szublimálva megosztják másokkal?” Mert bizony alapvető igény, hogy meg120
