Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Cs. Gyímesi Éva: Képeslap két kihallgatás között
Cs. Gyímesi Éva Képeslap két kihallgatás között A. * em tudom, Ilia Mihály megírta-e már, vagy valaki más fogja itt megírni, aki őtőle magától hallotta: könyvtárában 1993 nyarán lezuhantak a polcok, ahol ötezernyi könyvet őrzött, jórészt a határokon túli magyar irodalomból. A kötethalom eltemette íróasztalát, összetörte az írógépet, melyen csak ő tudja hány tízezer levelet, képeslapot írt nekünk (is), anyaországon kívülieknek. Az írógépet azóta bizonyára megjavíttatta, vagy kicserélte, hisz leveleit, születés- és ünnepnapi üdvözleteit, változatlanul gyakran hozza a posta, s bennük a hírt: figyeli, olvassa dolgainkat. De nem tudom, hány nap, hány hét alatt rendezte újra a dolgozószobát, mikor volt ideje egyetemi feladatai mellett, hogy visszaállítsa kiadványainkat, romániai, szlovákai, vajdasági, kárpátaljai, nyugati magyar műhelyek termését... Akkoriban már volt olyan pesti ismerősöm, aki bejelentette: radikális könyvtárújítással félrerakta, elajándékozta a kötetek egy tekintélyes részét, melyeket Erdélyből vitt haza, jórészt itteni barátai ajándékát, akiknek hosszú ideig nem is volt mivel viszonoznunk a kedvességet, a figyelmességet, hogy „odaátról” rendszeresen élelmet szállítottak nekünk, főként ’89 előtt, amikor éléskamránkból gyakran hetekre kifogyott a vaj, a tej, a cukor, a hús... Mert hogy ezeknek a kiadványoknak nagy része — mondja a pesti ismerős, — és nincs is egyedül ezzel a véleménnyel nem volt száimára valódi olvasnivaló. A magyarok közti szolidaritás jelképe volt, valamiféle önfeláldozás, erdélyi „oltár”-szimbólum volt csupán a szakmailag igazán hasznos és olvasmányos, s a naponta szükséges kiadványok között. Enyhült a helyzet, mondja, valamelyest könnyebb a találkozás, talán már nem vagyunk annyira kiszolgáltatottak. Elvárja, hogy — ha már könyvről van szó — lepjük meg őt élvezetes és rangos szépirodalommal. Lehet, hogy ma már elkerülhetetlen egy ilyen szelekció. A porosodó kötetektől nehezen fér el, megértem őt. De hogy Ilia tanár úrnak személyesen mit jelentettek/jelentenek ezek a könyvek, az talán kiderül abból, amit közvetlenül másnapi látogatásomkor megfogalmazott: számára valamiféle kísérteties jelkép, hogy magától leomlott, széthullott az ötezernyi kötet... Jómagam olyasmit éreztem, amit nagyon tökéletlenül ma már csak így tudok megfogalmazni: megszűnt, avagy enyhült az a külső elnyomás és a negatív kohézió, mely szorosan egymásra utalt mindannyiunkat, olyanokat is, akik csupán 1989 után fedeztük fel, mennyire eltérő a világnézetünk. És most úgy tűnik, hogy ez iszonyú nemzeti katasztrófa, holott természetes: különbözők vagyunk. A legnagyobb baj: talán sohasem becsültük igazán az individuális másság és az egyetemes emberi összetartozás értékét, ami Ilia Mihály könyvtárában tárgyiasul... Számomra ez volt a jelkép értelme, ha egyáltalán jelképes értelme volt. Mióta könyvtárak is vannak a világon, a szemléletükben avagy értékükben bármennyire is különböző művek szerzői megférnek ama polcokon, békésen, természetesen. Nem tudom, hányán estünk ki Ilia Mihály rostáján, de ahogy ismerem, úgy hiszem, a filológus gyöngéd figyelmével és elnézésével rendezte vissza azokat a könyveket. És talán nincs is olyan, amit el ne olvasott, vagy bele ne nézett volna. 117
