Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Cs. Gyímesi Éva: Képeslap két kihallgatás között
Hisz - engedtessék megfogalmazni sejtésemet — a szerzőkben nem csupán ama kivételes szellemi teljesítményt keresi meg és tartja számon, mely egyesek szerint máris méltó az Utókor figyelmére, hanem az embert, pontosabban a személyt, az „egyedüli példányt”. Dia Mihály nem az utókorra spekuláló kegyetlenséggel méricskéli értékeinket, hanem bámulatos közelről magát a jelent figyeli, egyetlen személyes életünket, el- veszejtett avagy megszaporított talentumainkkal, melyek akarva-akaratlanul, bármily különbözőek is, a nemzeti kultúra egészét gazdagítják. Megjegyez minket, akiket talán nem is egészen véletlenül hozott össze ez a mostoha század, hogy végre felismerjük egymást a könyvespolcok respublikájában: együtt vagyunk. Vegyük már észre az intést, a figyelem és a szeretet szelíd parancsát, sünit ha nem mulasztanánk el, tán nem is lett volna oly borzalmas ez a kor, s nem lennénk ma oly felelőtlenül közönyösek, sőt ellenségesek egymás iránt. Hia Miska tanítványainak tanítványai, az irodalom harmadik évezredbeli szerelmesei - tanárok, könyvtárosok és filológusok —, remélem, már nem is fogják érteni, mi az volt a rettenetes méreg, ami bennünket, hajdani esendő embereket, az egykori magyar irodalom lexikonadatait Budapesttől Debrecenig és Nagyváradtól Kolozsvárig, a második ezredvégen egy időre egymás ellen fordíthatott... A századról beszéltem, mely Dia Mihályt adta nekünk, és gondosan gyűjtött könyvtárában bennünket összehozott. És arról, hogy talán nem véletlenül. Pedig, meglehet, sokan vagyunk, akik tudjuk: többről, valami sokkal hatalmasabbról van szó. Nem akarok én himnuszt írni egy születésnapra. A himnusz — ha ebben a dadogásban az rejtőzik —, a himnusz nem Ilia Miskának szól. Lakásunk egyik falán, ahol annyi kedves név sorakozik, az „emlékfalon”, ahogy a családban mondjuk, nincs ott az ő neve. Soha nem tudtuk rávenni, látogasson el hozzánk. De ott vannak azok aláírásai, akik ’82-83-tól kezdve így jöttek el: „Ilia tanár úr küldött”. Nem írok le egyetlen egyet sem a több tucat szegedi diák neve közül, akik azóta jól ismert írók, szerkesztők vagy egyetemi tanárok lettek, mert hátha kifelejtek valakit: azok nevét, akik hátizsákban, éjszaka, lehetőleg elkerülve a vámost és zsarut, Hia tanár úr biztatására hozták a testi és lelki táplálékot, hogy legyen mit másnap gyermekeinknek és szüléinknek adni, megosztani barátainkkal, s az élelmet, ha úgy adódott, román szomszédainkkal is. Ha rákérdeztek, honnan és miért, a válasz — legalábbis nálunk — ez volt: ajándék, amiből legalább egy részt, bárhonnan származik is, mindig tovább kell adni. ’85-től a titkosrendőrség gyakori látogatásai közt is előfordult egy-egy ilyen éjszakai vagy hajnali átutazó: néha csak cédulákon leveleztünk hangos beszélgetés helyett, le ne hallgassák, kik ők és honnan jöttek. A hír is elég volt, hogy gondolnak reánk odaát, legtöbbször Szegeden. Aztán bekövetkezett az a végül is rövid idő, amikor jobbnak látszott elkerülni á'közvetlen találkozást. De aki ismer, nagyon jól tudja, mit jelentett a nyolcvanas évek végén az úgy- ahogy működő posta, egy-egy levelezőlap Ilia Miska soraival. Mekkora ajándék volt, hogy két kihallgatás között, amikor néhány órára kitettek a zárt rabszállítóból, éjjel, az asztalomon, az ő néhány szavas képeslapja várt. Nem vagyok annyira gondos filológus, hogy most, az elgondolhatatlanul sok napi feladat között, legyen időm az akkori levelezés tömkelegében megkeresni az égi jeleket. Az egyik képes levelezőlap tenyérbe búvó emberkét ábrázol: gyermeki, boldog arccal pihen meg abban a hatalmas marokban, amelyik biztonságot ad. Nem monumentális, csupán egy meghitt szobrocska reprodukciója, amit az ember, teszem azt, íróasztalára rakhat, ha megveszi. A szegedi képzőművész nevét sem tudom. Csak 118
