Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Kovács Kristóf András: A Másik
kontinuitását. Csak az előző szemléletekre építve, azok eredményeit fölhasználva működhetik emez. Mindezeket összefoglalva azt mondhatjuk summázatként, hogy — szándéka szerint — ez a fajta gondolkodás, észjárás a Tárgyakkal való foglalkozás helyett a Másikkal való élést, együttélést, a vele-élést választja. A Mű mindig csak „valaki számára létező” — íija Cs. GYIMESI Éva. Abból a szívesen idézettt gadameri mondatból, mely szerint „a műalkotás nem jelent valamit, nem utal jelként egy jelentésre, hanem úgy mutatkozik meg saját létében, hogy a szemlélő igényli a nála való időzést” (H-G. GAD AMER, Igazság és módszer, Budapest, 1988, 21.p.), számunkra elsősorban az a megvilágosító, hogy a szerző kijelenti: „a szemlélő igényli a nála való időzést”. Ebből az is következik, hogy a Mű jelenvalóléte kettős. De mindkettő kommunikatív aktusban megjelenő. Az egyik a Befogadó belső párbeszédét jelenti, fiktív párbeszédét a szöveggel vagy/és az Alkotóval. Természetére nézve ez belső beszéd, formáját tekintve lehet kifej tétlenebb (fiktív beszélgetés) vagy artikuláltabb, kifejtettebb, metanyelvet tudatosabban használó (fiktív diskurzus). Hogy ki mennyit ért meg a Műből, az titok, nem ismerhető meg, nem ellenőrizhető — csak ahhoz lehet hozzáférni a Másiknak, ami a megértettből nyelvvé válik, verbalizálódik. Annyira értheti meg az ember a Művet, amennyire bele mer abba bocsájtkozni mint ismeretlenbe. És annyira ver- balizálhatja a számára megértettet, amennyire bele mer bocsájtkozni a beszélgetésbe vagy a diskurzusba mint ismeretlenbe. A Befogadó belső párbeszédét követően (vagy azzal szinte egy időben) születhetik meg a Mű jelenvalólétének másik modusza: a Befogadók párbeszéde. Itt a Befogadók kommunikációs aktusai közben jelenik meg vagy inkább készül a Mű. Ekkor az előzetes belső beszédeknek az a része jelenik meg külsőként és artikulálódik, amelyről a résztvevőknek konszenzusa van. Ha a közreműködők nem tartják fontosnak, hogy megegyezzenek fogalmakban, módszerben, ha „paradigma előtti” szakaszban vannak, ha társalgásuk nem-diszkurzív, akkor beszélgetés születik köztük, és e beszélgetés folyamán készül a Mű. Ha viszont közös szemléletmódra törekszenek, ha egy paradigmán belül kívánnak maradni, ha nem utasítják el kijelentéseikkel szemben a verifikációs és a falszi- fikációs eljárások lehetőségét, ha ennek érdekében metanyelvet is használnak, akkor diskurzus résztvevői. És a Mű e diskurzus közben és folyamán készül. A Befogadók e párbeszéde (különösen akkor, ha diskurzust folytatnak) járhat azzal az eredménnyel, hogy a beszélgetés elején csak sejtett értelmet, jelentést egymás számára világosabbá, beláthatóbbá, kifejtettebbé teszik. Azonban történhet állapotváltozás is akkor, ha a diskurzus azzal jár, hogy változtatnak szemléletmódjukon, ha előzetes értelmezéseik módosítására, megváltoztatására kényszerülnek. Akár állapotváltoztatással, akár csak további artikulációval jár a párbeszéd, a kialakult jelentés, értelem mint Befogadó és Befogadó effajta relációja adható meg, a Mű a közöttük lévő viszonytól meghatározva, általuk — és velük — készül az állandó jelenben. Tehát a Mű jelenvalóléte kettős: 1) vagy mint valamely Befogadó belső párbeszéde, 2) vagy mint Befogadók közötti párbeszéd (beszélgetés, diskurzus) él, készül. A „nála való időzés” arra is figyelmeztet, hogy a Mű nem van valahol, nem lehet rámutatni valamire vagy kijelenteni, hogy a Mű itt van vagy ott van, mert az mindig a Befogadókban van; ha van, akkor mindig éppen a Befogadó(k)ban készül (com- ponitur, conficitur) - amiképpen „a világ emberről emberre készül”. A Mű soha nincs kész, mert vagy nem irányul rá figyelem, és ekkor csak látens a jelenvalóléte, vagy az intencionáltság érvényes rá, ekkor pedig éppen conficitur. És a Befogadó is. Mert ekkor már nem egy kartéziánus világrend veszi körül; a „cogito ergo sum” de- termináltságánál erősebb érvényességgel bír számára a dia-logosz világa, mert a co115
