Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Kovács Kristóf András: A Másik
az ősiségben gyökerező, de időtlenül érvényes gesztusból veszi mintáját. (Ez azt is jelenti, hogy azok a felszíni mozgások, tevékenységek, amelyek mélyformájukban, közvetlenül énre, vagy tárgyra, vagy istenekre irányulnak, nem harmonizálnak a ideologikus világrenddel, inadekvátak a léttel.6) Az ember elveszett fele: ez a teljesebb önmaga. Csak a másikban pillanthatja meg, érintheti meg teljesebb önmagát. Önmaga felé csak a másikon keresztül visz (a létnek) adekvát út. A jelent az eredeti, a teljesség hiánya teszi elviselhetetlenné; de ezt csak az fogja föl, akit meglátogatott az isten (praeexistens), s a vágy nyelvén megismertette vele valódi helyzetét. Erosz a közeledéssel és a találkozóval a feleket egységbe hozza, és közössé teszi őket abban a szándékban, hogy az eredetit, a teljeset megteremtsék. Azonban annakidején a teljesség megszüntetése igen erős isteni döntés volt, ezt nem lehet teljesen helyreállítani — de ha Erosz megszólít, nem lehet nem megpróbálni a helyreállítást, még akkor is, ha előre tudjuk, hogy az csak ideigvaló és tökéletlen lesz a hajdanvolt, elvesztett tökéletes egységhez képest. Ezzel a tökéletlen helyreállítással is Erosz igyekszik általunk „meggyógyítani az emberi természetet” (191 d). * Egy másik irányból, a filozófia felől is megsejtethető (bár mostani keretek között csak igen távolról és vázlatosan) az a szellemi rokonszenv, amely e gondolkodás- mód, észjárás mélyében munkál, amely a képet igyekszik megtenni az irodalmi mű releváns szegmensévé. Az a vonzódás tehát, amely áthatja ezt a gondolkodásmódot, egy kevéssé harsány XX. századi bölcseleti rendszerrel, a filozófiai perszonalizmus- sal való belső kapcsolatként nevezhető meg.7 A perszonalizmusnak az irodalomtudományban való értékesülése egy önfeltáró, önmegmutató mozdulatban sejlik föl először: a műre összpontosító figyelem egyszer csak a művön túlra tekint, és ott megpillantja a másik embert. És most már arra fó- kuszálódik. Az lesz a „cél”. Az itteni végső cél. Minden más célképzet ebbe tart és ebből vezet tovább. Ez lesz a végső vonatkozási pont. A keresett. Ez a tekintet azonban nem felejtheti már el azt, amire ezidáig figyelt: a művet - mert az mintegy a másik ember, a beszélgetőtárs előterében (v. hátterében?) továbbra is ott van, ott látszó- dik, ott mutatkozik. A mű alkalom. Alkalom mindezek találkozáséira. S ha elő is fordul az, hogy a figyelem a műre irányul, a figyelő tudja, hogy ez ideiglenes helyzet, átmeneti állapot, hogy csak ideig-óráig tart, hogy e figyelem pillanatnyiságának van egy olyan célja, amely túlmutat önmagán, mert voltaképpen a rajta túl lévőre kíváncsi - csak most a művön keresztül. Mintegy annak a segítségével, annak révén. Tehát ez a tekintet összetett, mintegy kettőzött fókuszálódással működik. Ha a műre tekint, tudja, hogy a számára megjelent tárgy (a mű) az a mögött lévő másik ember miatt fontos; ha a másik emberre néz, tudja, hogy vele kapcsolatba a művön 6. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mélyformájában a léttel adekvát, tehát a Másik felé forduló mozgás, cselekvés - transzformációk révén - nem jelenhetne meg a felszínen mint én-re, tárgy-ra, (létre/transzcendensre) irányultság, mert ebben az esetben nem közvetlenül (nem a felszínen), hanem közvetetten (a „mélyben”) tételeződik, és funkcionál a Másik, mint a tevékenység irányának, céljának és értelmének orientálója. 7. A perszonalizmus többféle leágazódása közül számunkra a filozófiai perszonalizmusnak a német és a francia kultúrában megfogalmazódó írásai irányjelzőek. Magyarul pl. NYÍRI Tamás filozófiatörténetében, valamint FILA Béla, BÍRÓ Dániel és TATÁR György munkáiban lehet a perszonalizmust is érintő kérdésekről olvasni. 113
