Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Kovács Kristóf András: A Másik

tudományt, a művészetet vagy valamely elvet. És mindezek mellett akadnak olyanok is, akikben bár munkálnak az előző szándékok, és céljaik között szerepelnek az azok kijelölte feladatok — mégis, mindezeket áthatja, „fölülíija” egy kapott erő, amely a Másik érdekét tünteti föl a nagyobbnak, amely mindig az aktuálisban jelenik meg mint imperatívusz, amely a Másikra, a jelenlévő Másikra való irányulást jelenti. Ezt az erőt, a lélek működéséből az ethosznak ezt a formáját kiemelő és érvényesítő erőt közvetlenül nem szemlélhetjük. Jelenvalósága mégis megpillantható mítoszokban és filozófiákban-, hatással van a tudományok metodikájára; működése és annak következményei szinte empirikusan tapasztalhatók olyanok melletti, azok társaságában, akiket ez az ethosz lelkesít át. Mint Ilia Mihály közelében.

Az irodalom folyamatait, az irodalomról való gondolkozást, az avval való élést is áthathatja ez az ethosz. Ennek következménye az, hogy az irodalmi mozgásokban, folyamatokban is megjelenik, megformálódik a Másik, és az irodalomról való gondolkozásban megfogalmazódik a Másik érdeke. Másik-ká válhatik maga a mű, ha nem a mű érdekében, hanem az aktuális kommunikációs helyzetben, az itt/most mutatkozó mű érdekében folyik a diskurzus. A Másik-ká válhatnak a megértés folyamatában a befogadók is, ha nem a mű valamely objektív, tőlünk elkülönülő, rajtuk túli értelmének a felkutatását tartják feladatuknak, hanem az általuk itt/most elérhető és elérendő értelem lesz az a cél, amely egyáltalán, elvileg is kitűzhető és kitűzendő mint diskurzus, a beszélgetés célja.

Ez a fajta diskurzus is lehet tudományos, de ekkor nem a tárgyat állító „szigorú” tudomány ideálját követi, hanem a Másikkal való vele-élésből következő szelídebb intellektuális gesztusokkal él. Ez azt is jelentheti, hogy ez a fajta diskurzus a szigorú fogalom mellett nem fél a szelídebb képpel operálni. A (nem trópus értelemben vett kép) alkalmas eszköznek, közvetítőnek tűnik számára a műről való diskurzus folyamán azon az úton, amelyen egyszerre történik közeledés a mű mint Másik és a beszélgetőtárs mint Másik felé.

*

Úgy véljük, hogy az a gondolat, mely szerint a kommunikáció eredményességét legalább annyira az abban résztvevő felek sikeres együttműködése szavatolja mint annak szerencsésen megválasztott és kimunkált tárgya, az európai kultúrának már a korai szakaszaiban is megfogalmazódott — a mítosz képi, többféle értelmezést is megengedő nyelvén. Ha három korai hagyománykört nevezünk meg, a zsidót, a görögöt és a keresztényt, mindháromban találunk olyan szövegeket, amelyek e felfogás hordozóinak mutatkoznak. Amikor most utalunk néhány ilyen szöveghelyre, meg kell maradnunk a (viszonylagos) kifejtettlenség mellett — a félreérthetőség nagyobb veszélye ellenére is.

A kijelentésre és a törvényre állandóan emlékező, azt szüntelen értelmező zsidó kultúrában a Másik elsőrendű értékességének mélyben gyökerező oka van: a velem szemben lévő Másik (egyéni teljesítményétől és irányultságától függetlenül) nemcsak hordozója a Névnek, hanem számomra a Névhez való közeledésnek is (egyedüli) lehetséges Útja. Magát a kijelentést, törvényt is mindig a közösség (a nép) — tehát az Én a Másikkal együtt — kapja. A közvetítők hiába értették meg az Üzenetet, fáradozásuk mindig csak akkor mutatkozott sikeresnek, ha azt át is tudták adni. Amikor az Üzenet befogadására nem képes a közösség, akkor a közvetítőnek erre alkalmassá kell azt tennie. Ez nem úgy történik, hogy a közvetítő kívülről erőszakol valamit rá a Másikra, hanem a vele-élés, beszélgetés révén válik együtt alkalmassá a közvetítő és közösség egymás megértésére, és csak ez után, ennek következtében, ezzel együtt válhatnak éretté, alkalmassá az Üzenetre való ráhangolódásra.

110