Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt, 1947

, Amíg van nyelv, addig számunkra van nemzet és ország, — s ez olyan szerződés, amelynek kötéséből nem lehet ’disszidálni’, akárhogyan fordul is a világ.”

„Mint varázsló, ki hisz is, nem is, / Elhagyták ember is, meg Isten is. / Súgva, mormogva, ismételve, félve / Felsuttogja vad igéit az égre. / így mondhassam el én is titkomat, / A szó elszáll, a hús meg elrohad”... írta Márai a Verses könyv utóiratában. Csalódottan, elkeseredve vall az 1947-es kiadatlan naplóban: erős halálfélelméről számol be az első bejegyzésben, és az eltávozás gondolatával zárja december 31-én. Az örökös halálfélelemben élő író — Marcus Aureliust olvassa, s megnyugszik. A világvége, az atombomba rettenti meg. A tavasz, az olvadás, az ég kéksége nem tölti el örömmel, hanem'ekkor is haláltudatról beszél, az élet céltalanságáról vall: „Miért élek én még, miért és kiért? Talán Róma, néhány évre.” A kocsmához sincs kedve, pedig ez „nagy műfaj” volt, s ahogy Krúdy emlegette: „férfias kedvtelés”. Feleségéről, Loláról ír, ő is rosszul van. Később hozzáteszi: milyen jó lenne Lolával együtt meghalni!... Aztán egy estéről ír, melyet egy vendéglőben töltöttek el, híres vendégek az asztaloknál. Mintha a „guillotine” tövében lennének. S mit tegyen? Eltűnődik ezen: ne vitatkozzon, ne kérdezzen, csak hallgasson, ne törődjön az emberek véleményével. Nagypéntek előtt kimegy a temetőbe. A tizenhárom éve halott apjára és a nyolc éve halott kisfiára emlékezik. Ez az a ritka eset, amikor kisfiának elvesztéséről beszél, ugyanis a különböző helyen olvasottak szerint a rettenetesen mély gyász miatt szinte nem volt szabad Márai Sándoréknál még közvetve sem felvetni a gyász gondolatát... Máskor leányfalusi kirándulást ír le, visszagondol a „történelemre”, az oroszok „felszabadító” tevékenységére. („Az oroszok valóban felszabadulást hoztak egy tarthatatlan és erkölcstelen, tragikus helyzetből. De szabadságot nem hoztak, mert az nekik sincs, s mert szabadságot nem lehet kívülről hozni.”) Néha az író feloldódik, mintha béke lenne! Csodálatos íz, illat, érzés, jáija át. „A béke lassan dereng, mint a nyári virradatok” - jegyzi meg. Egy kora reggeli séta a Törökvészi úton át — csupazöld fák és bokrok közt - csodálatos nagy „ajándék”. Máskor meg a klinikára kell mennie, a pofacsont felett duzzanat van, besugárzást kap. Megretten: hátha rák... Később nevelt fiát, Jánost emlegeti, vele együtt sétál a Rózsadombon. S meglepődik azon, hogy a hatéves kisgyerek többet tud a növényekről, mint ő, negyvennyolc évesen. Aztán elmegy a kávéházba, megfigyel egy idősebb, kövér embert, aki a hivatalos közlönyt olvassa, eltűnődik, majd elmosolyodik. Az író is elgondolkozik az ismeretlen embert figyelve: ennek a férfinak valószínűleg nagyobb kaland megcsalni az adóhivatalt, mint a feleségét. — Beszámol naplójegyzeteiben torokfájásáról, a cigarettázásáról, a telefon-beszerelésről, sétáiról, a gugger-hegyi alkonyairól, az uszodáról stb. Apró megfigyeléseit megszakítva így vall: „Elégedetlen vagyok. Mivel? Magammal? A világgal? De mit várok? Talán éppen azzal vagyok elégedetlen, hogy nem várok semmit.” Később egy jelképes kis epizódot rögzít naplójában: egy óbudai kocsma kertjében már június elején „elvirultak a rózsák”. Az író megáll, és kesernyésen állapítja meg: ,A förtelmesen célszerű világban ez a kert megtette fölösleges, gyönyörű kötelességét”. S így folytatja a feljegyzést: ez az alkotás, ez a szépség felsőrendű volt, de céltalan, haszontalan. Tanulni kell ebből a példázatból... Másutt egy félelmes menekülésről számol be, melyet álmában látott. Újra meg újra veszélyhelyzetekre gondol. Aztán elutazik Pécsre, nagy örömmel számol be a város épségéről, tisztaságáról, műemlékeinek hangulatáról. Máskor meg balatoni utazásáról számol be, a jellegzetesen magyar tájról, mely őrzi a római múltat. S a csodás olasz tájra emlékezteti. Vagy érdemes elgondolkoznunk Márai azon megállapításán, hogy csak addig szép nekünk a természet színjátéka, ameddig bennünk is van ősz, tavasz, nyár. Ha nincs, akkor minden, az egész világ is „rideg, eseménytelen” lesz.

105