Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt, 1947

A kis- és nagyvilágban csalódott író mindig az irodalomba menekül. Bármilyen körülmények között élt vagy él, az ostrom idején, a háború utáni bizonytalanságban — vagy később az emigráció idején - csak a magyar nyelv, a magyar és a világirodalom olvasása ad erőt neki. Későbbi legismertebb versében, a Halotti beszédben is Vörösmarty Szózatának szavait, Arany, Ady, Babits költészetét idézi. Az 1947-es naplórészletekben mindjárt az első bejegyzés figyelmeztet az olvasás fontosságára: halálfélelme feloldódik, megnyugszik, amikor Marcus Aureliust olvassa. Később egy újabb naplójegyzet: „Éjjel háromkor Marcus Aureliust olvasom és tökéletesen megnyugtat.” Máshol az olvasásról, mint lélegzetvételről ír. Egyszer éjszakai, máskor hajnali olvasásról számol be, harmadszor a benne zsongó verssort idézi, külön feljegyzést érdemelne az „újraolvasások” emlegetése. Egy-egy könyvre többször visszatér (Green háborús jegyzetei), más és más szempontból emlegeti naplójegyzeteiben Devecseri Gábor Homérosz-fordítását. Ha „statisztikát” készítenénk az 1947-es naplójegyzetekben említett olvasmányairól, észre kellene vennünk azt, hogy több a világirodalmi, mint a magyar irodalmi mű. Sokszor idézi a Bibliát, Mózes első könyvét, pl. az idő múlását figyelve. Elkeseredetten jegyzi fel a Szentírásnak talán legborzalmasabb mondatát: „Megbáná azért az Úr, hogy az embert teremté a földön.” S aztán így folytatja: Mózes után Shakespeare, Vörösmarty és még néhányan kimondták ezt a keserű megállapítást. Ókori olvasmányai közül örömmel hivatkozik Senecára, aki közelről írhatott Odüsszeuszról, egyik emberi vonásával, a tengeri betegségével mutatva be őt. Máshol meg játékos ötlettel tűnődik el Senecáról: „Hogyan és mivel mosta a fogát Seneca? És mosta-e minden nap? Nem tudunk ókori fogkeféről...” Márai rokonszewel ír Plafonról, Szokratészről, de legtöbbször Marcus Aureliusról. A Füves könyvét Senecának, Epiktétosznak, Marcus Aureliusnak és Montaigne-nek ajánlotta. Rónay László Márai egyik alkotói korszakát „a sztoicizmus menedékének” nevezi. A naplójegyzetekben hosszabb és rövidebb olvasói megállapításokat találhatunk. Egyszer röviden így kiált fel: „Mennyire Montaigne-ből élnek mind: Pascal, Gide, mindenki, aki Montaigne után franciául írt!” Máskor tanulmánycsírát rejt magában néhány mondat. Összeveti Karinthy Frigyes és Radnóti Miklós verseit. Úgy érzi, hogy míg Karinthy verstémákat írt meg versekben, addig Radnóti pedig az életet formálja igazi költészetté. Érdekes megfigyelni azt, hogy többször ír Gide háborús naplójáról („Én ezt nem hiszem; nem becsülöm le a gyönyört, de az én életem legnagyobb eseménye, igen, gyönyöre is értelmi élmény volt: amikor megértettem valamit, ami igaz, valóságos, lényeges.”) Hasonlóképpen többször ír naplójegyzeteiben Green háborús könyvéről, az államférfiak és az írók különböző igazságáról elmélkedve. Vissza-visszatér Nervalhoz is, akinek stílusában a francia hagyománnyal való viaskodást veszi észre. Később Nerval Sylvie-jét olvasva átforrósodik a saját stílusa is, „illatról” beszél, a gyermekkori viszontlátás kedvességéről. Márai így fejezi be a maga Nerval-esszéjét egy sorba sű- rítve:„Ilyen alkotásokért szeretjük örökké Franciaországot.” Márai Sándor naplóbeli vallomásai néha megközelítik prózakölteményei szépségét és tömörségét. Rónay György francia versfordításait olvassa, és Valéry versei álomba ringatják. Azt jegyzi meg, hogy ez az az értelem, melyből zene lesz. Folytatja a francia versantológiát, különböző korszakokat és iskolákat elemezve, s így fogalmazza meg véleményét: ,Az ’iskolák’ szerény vendégfalak e titokzatos színpadon; mindig csak Baudelaire- ről, Verlaine-ről, s most végül Valéryről van szó, aki egy mágikus pillanatban megjelenik e díszletek előtt, s zengeni kezd a költészet, tehát egy költő világának és légkörének teljességében...” Márai szabálytalan olvasónaplójában megjelenik Thomas Mann, Rilke, Malraux, Montherlant, Cocteau, Giraudoux, Sartre stb. Szeretettel idézi a Nobel-díjas Camus-t, akit azért nevez igazi forradalmárnak, mert nem a társadalmat akarja átformálni, hanem az embert.

106