Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt, 1947

rammához” közelít. Máshol is a terjedelmesebb 1947-es naplóváltozatban vall a morális igény hiányáról, a rendőrállamról, a pártlapokról, az oroszokról, a „rendszerekről”, Mindszenty beszédéről, a szabadságjogok hiányáról stb. Egyszer hirtelen fellobban, dühös lesz a választások kapcsán, az „inget és gatyát nyílt színen” váltó Coriolánusokról kiáltani kellene, s ennyit mond: „Nem figyelek oda, de néha természetes szükség ingerel az egyetlen lehetséges válaszra: leszarni az egészet.” A második világháború utáni évek pártküzdelmei nem tetszenek Márainak, és Erasmus kapcsán veti fel a pártba való belépés csalogatását és visszautasítását 1947- ben: „De a ’gyáva’ Erasmus nem állott be egyik pártba sem, éppen, mert humanista volt, s mert tudta, hogy a párt mindig árulás az egész ellen, a pártütés mindig ütés a humánum teljessége, a szellem szabadsága ellen.” A kételkedő író, a racionális gondolkodású polgár 1947-ben mintha kevesebb jelvényt látna az emberek gomblyukában. Ezt politikai „kiütésnek” nevezi. S elgondolkodik azon, hogy az emberek rájöhettek arra: nem lehet személyiségüket egy jelvény mögé rejteni. Aztán egy bizakodó gondolattal folytatja a ,jelvény”-témát, melyet sajnos negatív értelemben megcáfolt az idő, a „moszkvai” szellem. Márai abban reménykedett — akkor! —, hogy az emberek megértik: ez a jelvény nem véd meg semmitől és nem jogosít fel semmire. S „akkor megint rend lesz” — folytatta a gondolatsort. (József Attila Levegőt! című versének fájdalmas felkiáltása vált ekkor időszerűvé: „Oh, én nem így képzeltem el a rendet.”) Az 1947-es korábban kiadatlan naplójegyzetekben érdekesen keverednek a témák: egy pesti vicc után a komor és veszedelmes moszkvai politikáról ír, majd saját betegségéről, és egy önmagában álló, aforisztikus tömörségű mondatot vág közbe: „Kételkedem, tehát vagyok.”

„Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. / Por és hamu vagyunk” — írta Márai Sándor Halotti beszéd című versében később, 1950-ben Posillipoban. Az író még az emigráns-lét előtt van, még itthon van Magyarországon, de már meg-megtorpan, úgy érzi, „valami megfagyott bennünk”, s talán el kellene menni... Egyszer vívódva ezt írja 1947-ben: „Nagyon nehéz lesz megmaradni itthon, s csaknem lehetetlen elmenni innen.” Bírálva tekint a „rögvalóságra”, a „zsidózásra”, a „légoltalomra”, a „karszalagra”, a Jelvényre” stb. Kételkedik a „szocializmusban”, hiszen csak akkor győzhet ez az eszme, ha lesz igazi ellenfelük, Julianus apostatájuk. És kételkedik az olyan társadalmi rendben — két világháborút és több forradalmat túlélve —, amelyik „bérleti szerződéssel” működik, s olyan lakásbeköltözéssel, melyet a telekkönyv még nem írt át. Kételkedik az ún. „keresztény-demokráciában”, amely a keresztények és a demokráciák helyett inkább az ellenforradalmárokat várja a zászlaja alá. Kételkedik a politikában, mely nem válik igazán lelkiismereti kérdéssé. Kételkedik abban a hatalomban, amely megsérti a szellem szabadságát. Márai elgondolkozva teszi hozzá, hogy senki sem sértheti meg büntetlenül a szellem szabadságát, még Hitler sem tehette meg következmény nélkül, s „itt bukott el valahol”. És aztán így folytatja: „Rejtélyes erő a szellem, nem lehet papírzúzdában megsemmisíteni. Egy napon megint erő, s ez a nap félelmes.” Aztán egyhelyütt keserűen állapítja meg: nincs kedve írni, másutt meg azt, hogy Arany János versei adnak erőt az íráshoz. Később megáll a pesti utcán, nincs hova mennie. És nincs kinek írni, és nincs kinek olvasni. Kiszolgáltatottnak és otthontalannak érzi magát. Félelmes álmok gyötrik, tömegkivégzéseket lát, farkaskutya üldözi. Még itthon van 1947-ben, de a naplójegyzetek kihagyott részében ezt írja: „Ovidius Tomiban otthonosan érezhette magát; fogalma sem lehetett a magányról, amilyenben ma él egy magyar író Pesten.” Mindenütt „rohadást” vesz észre, haldoklónak érzi magát a haldoklók között. „Nincs más haza többé, csak a munka” - jegyzi meg. „Pártlapba” nem akar írni. Naplóját is talán megint tanácsos lenne elrejteni a padláson. S most is a magyar nyelvben bízik. Ez lesz majd később az emigrációban egyetlen megtartó ereje:

104