Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Vekerdi László: Európa „három történeti régiója” között - „valahol utat tévesztettünk”?

De miért nem jut egyetlen fejlett piaci politikus vagy hangadó (és nékünk tanácsokat osztogató) professzor és írástudó eszébe, hogy valahol azért ők is utat veszthettek? Tán azért nem, mert ott is újra a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló ember kezd felülkerekedni a dolgozó, a műgonddal alkotó ember életformája felett? Ott is egyre inkább „a magát egy-egy politikai [vagy gazdasági, vagy eszmei, vagy ideológiai] érdekcsoport mellé elkötelező, a részproblémákat gyorsan és látványosan megoldani tudó vagy ezt ígérő típus boldogul”? Meglehet, olykor különben nagyon is „ellenzéki” és radikálisan „környezetvédő” színekben. Akárhogyan is, a világ nagyobbik felén a túlnyomó többség egyebütt is igencsak ugyanúgy járt, mint Juhász Gyula (és Bálint Sándor és László Gyula és Ilia Mihály) népe, akinek A tá- pai Krisztus marad egyedüli vigasz gyanánt:, A magyar Krisztus, a falusi szent / Hiszen nékik is megváltást izent. / Olyan testvéri áldással tekint / Feléjük és biztatja híveit. / Feje fölött a nyárfa is magyar, / A fecske is, és egy a zivatar, / Mely őt paskol- ja s a falut veri, / És folyton buzgó öt szent sebei / Nem a magyarság sorsát hirdetik? / És ki segít már, ha ő nem segít?” Valahogy úgy, ahogyan Fried István értette, amikor idézte ezeket a sorokat és a velük bámulatosan rímelő Krleza-párhuzamokat a „közép-kelet-európaiság” jeleit firtató „Tiszatáj”-tanulmányában.

Baráti körben: dr. Bodosi Mihállyal és dr. Németh Andrással- 1988 nyarán

101