Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Vekerdi László: Európa „három történeti régiója” között - „valahol utat tévesztettünk”?

etnikai kisebbségek, az idegenek vagy a nemzeti „ellenségnek” kikiáltottak? Őket legfeljebb zavaró és kiküszöbölendő tényezőként vették figyelembe, csúf és kellemetlen szeplőnek tekintették a nemzetállam fényes ábrázatán.

Ennek a mentalitásnak, illetve az alapjául szolgáló katonai-politikai-gazdasági- pénzügyi folyamatoknak legalább akkora szerepe volt a német egyesítésben, mint Poroszországnak. Hiszen különben hogyan is jöhetett volna létre a némethez sok tekintetben nagyon hasonló olasz egység, a Poroszországra az égvilágon semmiben nem hasonlító Szárd Királyság (és a Bismarcktól szinte mindenben különböző Ca- vour) vezetése alatt? A 19. század a nemzetállamok kora volt; az első agresszív totális etnikai nemzetállam, a napóleoni Francia Birodalom megfékezésére született Szent Szövetség maga is nemzetállamok bölcsője lett.

Ehhez a szkémához kellett volna alkalmazkodni a Habsburg-birodalomnak is, vagy pedig ki kellett védenie a hatását. Meg is kísérelte, s tán nem is egészen sikertelenül. Nemcsak a magyar nemzetállami önállósulást sikerült a birodalmi diplomácia jólbevált évszázados módszereivel, erőszak és engedmények ügyes (vagy csak ravasz?) kombinálásával leszerelnie, de azt is elérte (magyar politikusok, tőkések, tudósok, tanárok segítségével), hogy a nagy politikai és katonai válságból a modern nemzetállamokkal gazdasági, katonai, kultúrális, sőt politikai tekintetben összemérhető, versenyképes területi egységként emelkedjék ki. Olyan egységként, amely ipari, kereskedelmi, pénzügyi, urbanizációs, civilizatórikus téren egyenrangúként vetekedhetett a nagy nemzetállamokkal, miközben régiói megőrizhették nyelvi, etnikai, kulturális önállóságukat, nagyobb tartományai és országai közigazgatási és gazdasági, sőt teljes, vagy majdnem teljes belpolitikai (s némi katonai) különállásukat is. Eleven anakronizmus volt a nemzetállamok korában a Monarchia? Népek börtöne? Bizonyára az is. Ám a nosztalgia, mely nyomban széthullása után fólébredt s máig erősödik iránta, tán önmagában mutatja, hogy hosszú és békés fönnállásával és kétségtelen prosperálásával többé-kevésbé életképes változatot tudott teremteni „nemzet” és „modem állam” szükségszerű és azonosító összekapcsolásával szemben.

Am a nosztalgia mégoly indokoltságából se következik, hogy a Monarchia ma bármiféle szempontból mintának, pláne valamiféle Közép-Kelet-Európa-modellnek lenne tekinthető. Márcsak azért sem, mert a Monarchia minden különlegességével, prosperitásával, kulturális pezsgésével és jóféle (és rosszféle) anakronizmusával együtt nagyon is jól beillett és aktívan beilleszkedett — a „központi hatalmak” oszlopos tagjaként — abba a nemzetállami hatalmi egyensúlyba, amely logikusan vezetett az első világháborúhoz, s közvetlen következményeképpen a másodikhoz. S azt, hogy nem követte harmadik, azt a világ nem valamiféle politikai vagy gazdasági belátásnak köszönheti, hanem egyes-egyedül a félelemnek, a kölcsönös rettegésnek. S még azt is milyen lassan és nehezen értették meg a világ ügyintézői, hogy az atomháború csakis a kölcsönös pusztuláshoz vezethet. S még így is tán csak azért sikerülhetett ezidáig elkerülni a világkatasztrófát, mert a fegyvergyártás és a fegyverkereskedelem bőséges kárpótlást nyert a hidegháborúban, és a szerkezetileg beleépített meleg és forró háborús gócokban. A fegyvergyártás és a fegyverkereskedelem elemi érdeke, hogy ezek a gócok a hidegháború megszűnte (vagy inkább tán elgyöngülése és rejtettebbé válása) után is megmaradjanak, hogy időnként itt-ott fellobbanjanak. Fegyvergyártásról és fegyverkereskedelemről kell beszélni, mert itt már valami lényegesen többről, személytelenebbről, másról van szó, mint fegyver- gyárosok és fegyverkereskedők nyerészkedéséről; ezt a NATO (vagy inkább a NA- TO-USA komplexum?) hatalom- és tekintélynövekedése csakúgy mutatja, mint a boszniai öldöklés „kezelhetetlensége” vagy - mutatis mutandis - a Vörös Hadsereg zökkenőmentes és „magától értetődő” oroszosodása a Szovjetúnió széthullása után.

99