Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Vekerdi László: Európa „három történeti régiója” között - „valahol utat tévesztettünk”?

kezdeti technikai hátrányukat tudással pótolták: kitanulták az általában észak- nyugati észak-északnyugati szelek évszakoktól függő szeszélyeit (tavasztól őszig, mert télen nem szálltak vízre), meg a hajnali és esti parti fuvallatok hazasegítő napi ritmusát. Nemhiába jut az Odüsszeiá-ban akkora szerep a szelek barlangjának. De nem elégedtek meg a vízzel: igyekeztek kikutatni a partokat, melyek mentében hajóztak. Ok tágították a Földközi-tengert a közelibb s távolibb partokat magába foglaló Mediterráneummá. Ez lett nékik a lakható világ, az Oikuméné. Két nagy részre osztották: az egyikben a görög nyelv uralkodott, a másikban csak amolyan bar-bar halandzsa. Összekötőerőként így a nyelv is valamiképpen a Földközi-tenger bűvkörébe került. Ezért tán helytelen is a helléneknél „thalaszokráciáról” beszélni: ők nem egyszerűen uralkodtak a tenger segítségével vagy pláne a tengeren; személyes viszonyban állottak véle, aktív, tényleges résztvevője volt hétköznapjaiknak és ünnepeiknek. Ünnepeiknek és rítusaiknak pedig a misztériumjátékoktól az olimpiai győztesekhez írt ódákon át az athéni színházig, egyre inkább nemcsak hordozója, hanem meghatározója és tartalma is lett a nyelv. Nyelv-ünnep-tenger hármas egységében a hellén világ sokféleségre épülő és sokféleséget szülő önálóság-igénye univerzális érvénnyé emelkedett, amit tartósan és teljesen semmibe venni a világ eme fertályában többé nem lehetett. Nem tehették a rómaiak sem, hiába nevezték gőgösen Maré nostrum-nak a Földközi-tengert; valójában ők voltak a tengeré, s légióik inkább csak látszatra egységesítő hálózata alatt élt tovább a Mediterráneum szédítő sokfélesége Gades-től Dura Europosig. És a Birodalom a maga légióival és óriás- macskakövekkel kirakott útjaival csak addig terjeszkedhetett eredményesen és tartósan, amíg nem távolodott túlságosan messzire a Mediterráneumtól.

Azt mindenesetre megmutatta Róma, hogy többé-kevésbé autonóm kisebb egységek: poliszok, tartományok, országok összeszeszervezhetők úgy-ahogy egészként is funkcionáló nagyobb egységgé. De azt nem mutatta meg világosan Róma példája, hogy hogyan. így örökségül hagyta a birodalmi eszmét, a megvalósításhoz szükséges „know how” nélkül. Ma is csak találgatni lehet, hogy mi volt a titka. A légiók? Az utak s az általuk nagyságrendekkel gyorsabbá és rendezettebbé váló hírek? Az írás elterjesztése az ügyintézésben? A jog kodifikálása? A gondosan kiépített kliensrendszer? A tengeri uralom monopolizálása és segítségével a luxus- és a tömegáruk távolsági kereskedelmének a kézben (és „zsebben”) tartása? Mindez együtt vagy egymásutánban? Annyi bizonyos, hogy a Római Birodalom két nagy egységet csatolt minden későbbi Európa „történeti régióihoz”: a Mediterráneumot és a Tengert; az utóbbin nem föltétlenül csak a Földközi-tengert értve. Immanuel Wallerstein közli A modem világrendszer harmadik kötetében James Gillray (1757-1815) maga korában híres, 1805-ben megjelent karikatúráját: Pitt és Napóleon osztozkodnak az ágyúgolyóbisra fölrajzolt Európán. Napóleon kiguvadó szemmel és egyetlen mozdulattal lenyesi magának az „ólompuddingból” az egész Mediterráneumot és tágabb környékét. Pitt tartózkodóan, elegánsan, mosolyogva kikanyarintja Európa északibb részeit, Angliát és hozzá szép lassan az Óceánt. Beszéljünk Európa három, vagy négy vagy akárhány történeti régiójáról, ez a kettő, a Mediterráneum és általában a Tenger ki nem hagyható, még akkor se, ha — látszólag - oly kevés köze van hozzá, mint Közép-Kelet-Európának. Ma már persze véres anakronizmus, de a történeti régiók tekintetében igencsak sokatmondó, hogy egy „tengeri kijáratért” ezrek haltak meg Boszniában. És kérdés, hogy Zrínyi Miklós növekedik-e azzá a széles európai látókörű politikussá amivé nőtt, és válik-e a „military revolution” legkiválóbb képviselőinek a teoretikusainak egyikévé, ha már ifjan nem (amint Klaniczay Tibor mesteri Vittorio Siri-tanulmányában megmutatta) az Adriai tengernek Syre- naia-ként vallja: Sors bona nihil cdiud.

90